Karl May A Szenteste
fordította: Altay M.
lektorálta: Krisztián Imre
Első fejezet
Bevezetés
fordította: Altay M.
lektorálta: Krisztián Imre
Első fejezet
Bevezetés
A szenteste! Karácsony! Micsoda édes zengésű szavak! Hogy megtelik a szív a rájuk való visszaemlékezésben. Gyermekkoromra gondolok s arra a sok szép karácsonyestre, amit családom körében eltöltöttem, a viaszgyertyák fényére, a kis csilingelő csengőre, a fenyő pompás illatára, boldog, gyermeki örömömre. De más karácsony esték emléke sem mosódhatik el emlékeimben, olyanoké, melyekből hiányzott minden vígság, boldogság, de amelyek mégis - mindennek dacára is, megtartották varázslatos szépségüket...
Diákkoromban nagyon szegény voltam, talán a legszegényebb valamennyi osztálytársam között, de a zenét már akkor annyira szerettem, hogy minden összekuporgatott pénzemet zenei képzésemre szántam. Az intézeti zenetanárnál vettem különórákat és mondhatom, elég jó eredménnyel. Nemcsak hogy jól tudtam kezelni a harmóniumot, hanem egész csinos kis zenedarabokat szerzettem, amiket a fiúk, velem együtt, vígan fújtak az iskolai tízpercben. Ez a tehetségem bizonyos tiszteletet szerzett nekem osztálytársaim körében, mely tisztelet ugyancsak növekedett, mikor az irodalom tanára kihívott a katedrához és mindenki füle hallatára tudatta velem, hogy egy helyi újság, melynek a tanár úr is munkatársa volt, harminckétszakaszos "Karácsonyi ének"-emért első díjjal jutalmazott.
- Gratulálok Károly - mondta a tanár - "Karácsonyi ének"-ed sikerült munka és az érte járó harminc tallért igazán megérdemelted. A fiúk is kifejezést adtak örömüknek.
- Éljen May Károly - kiabálták.
Én hajam tövéig elpirultam és szólni sem tudtam a boldogságtól. Ilyen dicsőség! Az a harminckétszakaszos vers, mit a karácsonyi boldog, szent hangulat váltott ki belőlem, pályadíjat nyert. Ezt sohasem mertem volna remélni. Mikor beküldtem a szerkesztőségre, szentül meg voltam róla győződve, hogy munkám a papírkosárba vándorol. És most még harminc tallért is kapok érte. Ezen a napon szinte szédülten mentem az öreg kántorhoz a zeneórára, és mivel a szerencse sohase jár egyedül, itt újabb meglepetés várt. Az öreg úr mosolyogva fogadott, kezében kottalap, melyet odatartott elém. Megnéztem a kottát és felkiáltottam. Egy karácsonyi templomi dal volt, melyet én szerzettem.
- Istenem! - mondtam, és a hang alig akart kijönni torkomon. Kedves öreg tanítóm csak nevetett.
- No ugye jó meglepetés! Hát nekem öcsém, nagyon tetszett ez a kis szerzeményed és elvittem a zeneműkereskedőkhöz. Azoknak is tetszett. Kiadták és itt a kész kotta. Tágra nyílt szemekkel néztem mesteremre - aztán meg a kottára. Lehetséges ez? De csakugyan nincs benne tévedés, hiszen itt áll: "Templomi dal" szerzette: May Károly
- Ugye, ugye, bámulsz - mondotta az öreg kántor, - de még csak most fogsz bámulni. És egy marok ezüst pénzt tartott felém. Mi ez? Micsoda játékot űz velem a sors! Én, koldusszegény diák, hogy juthatok ennyi pénzhez egyszerre! Az öreg pedig csak mosolyogva veregette a vállamat. Aztán kipöndörített az ajtón: - Ma nincs tanulás! Úgyse érnék el veled semmit. Hiszen egészen kábult vagy a nagy boldogságtól. No ebben igaza volt! Olyan kábult voltam a boldogságtól, hogy valóban nem tudtam, hogy jutottam el a legközelebbi sétatérig. Ott leültem egy elhagyott csendes padra és sírtam, nevettem egyszerre. De aztán összeszedtem magam és rohantam legkedvesebb barátomhoz, akit diáknyelven Carpio névre kereszteltem, és elmondtam neki kis zenedarabommal elért sikeremet is. A jó fiú talán még jobban örült, mint jómagam. Felkapta a keze ügyébe legközelebb álló széket és azzal perdült táncra a szobában.
- De hirtelen nagyon elszomorodott. - Most vége a mi tervezett karácsonyi gyalogtúránknak!
- Ugyan már hogy volna vége!
- Hát csak nem bolondultál meg, hogy úgy, amint szoktunk, gyalog mászod majd be a vidéket, és olcsó korcsmában, esetleg szénapadlásokon szállsz meg, te, milliomos! Carpioval együtt rendes szokásunk volt, hogy a vakációkban nyakunkba vettük a világot és miután ez az utazás csaknem ingyenes volt, hát bizony nem nagyon voltunk válogatósak sem járműben, sem lakásban, sem élelemben. Ha Carpio megtudja, hogy urasabban akarnék utazni mint egyébkor, bizonyára nem tart velem, azért hát így feleltem neki:
- Ugyan, csak nem gondolod komolyan! Ezúttal is összerakjuk egyenlően tallérainkat, én ugyanannyit, mint te, aztán mint két szegény legény, nekivágunk a világnak. Carpio megkönnyebbülten sóhajtott fel. Sokkal önérzetesebb és büszkébb volt a jó fiú, semhogy elfogadta volna az én támogatásomat, de - fájdalom - szegény volt, és így nem alkalmazkodhatott hirtelen jött gazdagságomhoz. Így hát nagyon is kapóra jött neki az ajánlatom.
- Hurrá! Ez a boldogság - kiáltotta -, mert hiába, azért csak mégis jó érzés lesz, ha tudom, hogy tartalék vagyonod van, valamilyen előre nem várt eshetőségre, és hogy én egy milliomos útitársa vagyok! Mosolyogtam, de titokban csakugyan Krőzusnak éreztem magamat.
- Hová megyünk, Sappho? - kérdezte Carpio. Sappho az én diák nevem volt. Nincsen csodásabb dolog, mint télen bandukolni a hegyek között, mikor a hó ezüstösen csillog talpunk alatt és a fák zúzmarás fehérje tündérvilággá változtatja a világot. Vidámak voltunk, fiatalok, egészségesek. Könnyen vettük az életet, tudtuk, hogy utunkban mindig akad majd olyan major vagy parasztudvar, ahol szívesen kínálnak frissen fejt tehéntejjel, meleg cipóval és ahol helyet adnak, hogy fejünket lehajtsuk éjszakai nyugalomra. Olyan pompásan voltunk felszerelve, hogy akár a Mont Blancot is megmászhattuk volna! Esernyőt nem vittünk. Vándorbotot az útszéli bokorról törtünk. Felsőkabát? No hiszen! Minek az ilyen edzett fiúnak! Kesztyű? Azt egy világért se húztunk volna. Szőrmét? Csak nem vagyunk eszkimók! Egy hatalmas térkép, az volt velünk, meg néhány ív és kéziratpapiros és a vázlatkönyv, melybe olykor-olykor lerajzoltunk egy-egy hangulatos helyecskét, hacsak nem túlságosan gémberedtek meg ujjaink a hidegtől. Aztán varróeszközt is hoztunk magunkkal, meg ami a legfontosabb, négy szivart. Kettőt Carpio, kettőt én. Az első éjszakát Rehauban töltöttük, ahol lefekvés előtt Carpionak nagy gondja volt, hogy hová rejtse el öt tallér vagyonát, ha esetleg rablók támadnának reánk. Mindenféle titkos helyeket eszelt ki, majd a szekrény tetejére tette, majd a párnája alá, végre elhatározta, hogy a kályhába rejti. Engem nagyon mulattatott aggodalma, de nem háborgattam. Másnap reggel Falkenau felé vettük utunkat, melyet estére el is értük, és éppen be akartunk térni egy nagyon egyszerű kis korcsmába, mely a mi vagyoni viszonyainknak a legjobban megfelelt, mikor egy csendőr utunkat állta. Udvariasan köszönt és kérdezte:
- Az urak diákok? Bólintottam. - Igen, azok vagyunk, tessék megbizonyosodni felőle - és átadtam neki útlevelemet.
Carpio is sietve kivett egy iratot zsebéből.
- Tessék, ezen még a gimnázium pecsétje is rajta van.
A csendőr mosolygott.
- Abból ugyan nem látok semmit. Carpio csodálkozva vette vissza a csendőr kezéből az írást, amelyen nem állt más, mint valami régi leltár pontos számjai. Barátom izgatottan kezdte kutatni zsebeit, de az útlevélre sehogyse tudott ráakadni.
- Hát ez rettenetes! Hát ez rémséges! Oh, azok a lányok! Fogadok, hogy nővéreim tették ezt az írást az útlevél helyett zsebembe. Tudvalevő, hogy Carpio híresen szórakozott volt, és hibáját mindig nővéreire akarta tolni.
- Nem baj - vigasztalta a csendőr - én hiszek önnek.
- Nincs oka benne kételkedni - heveskedett Carpio -, éppen olyan diák vagyok mint barátom.
- Megláttam én azt amúgy is rögtön az ifiurakon és azért álltam elibök - mondta a csendőr.
- Ez a korcsma csak napszámosoknak való, tessék átmenni a Franzlhoz, oda szoktak járni az urak. Carpio megijedt.
- Szálloda vagy vendéglő? Drága? A csendőr kacagott.
- Drága, a Franzl? Ugyan no! Ha diákok jönnek hozzá, azoknak sohasem drága. Tudniok kell az úrfiaknak, hogy Franzl olyan félbemaradt tehetség, ő maga is diák volt és most boldog, ha diákokat láthat magánál. Csak jöjjenek bátran velem az urak. Követtük a csendőrt, aki zegzugos utcákon át egy egészen csinos kis házhoz vezetett. Ez volt a diákbarát Franzl vendéglője. A söntésben ott állt a gazda, egy barátságos arcú, kedves bácsika és mellette a felesége. Az asztaloknál vidám vendégek, akik pipa mellett borozgattak kedélyesen.
- Adj Isten, Franzl! - mondta a csendőr.
- Lám már itt vagyok megint, de ezúttal tudom, kedvedre való vendégeket hozok.
- Ugyan, már kit? - kérdezte a kedélyes vendéglős.
- Két diákot, akik Bajorországból jöttek át a határon és az éjszakára meleg fészekbe kívánkoznak.
- Diákokat! Ez beszéd! Csak be velük! Az ilyen uraságok számára mindig van meleg fészke a Franzlnak. Ubi bene, ibi patria.
A hajdani diák boldog volt, ha latin szavakkal dobálódzhatott s bizony nemigen nézte, jól alkalmazza-e őket. Barátságosan rázta meg kezünket és leültetett egy asztal mellé, aztán azonnal hozzáfogott a kínáláshoz.
- Csak bátran kis diákok, mire van kedvük, mit akarnak enni?
- Halálosan szomjasak vagyunk - vágtam ki bátran.
- Kapnak enni, inni úrficskák! Anna! Ételt, italt ide ezeknek a kedves vendégeknek! Hallod! Egy perc alatt tele volt rakva az asztal minden jóval. A gazda odaült mellénk és koccintott velünk, hangosan hahotázva rögtönzött verseimen, amivel ételét, italát dicsértem, őt, meg feleségét éltettem.
- Anna, a vendégszobában fogsz ágyazni az úrfiaknak, ott, ahol az üvegszekrény áll - mondta házigazdánk, akit teljesen meghódítottunk magunknak.
- Csak tudom, mi az illendőség, corvus corvo nigredinem objicit. A legnagyobb mulatozásunk között történt, hogy Carpio feljajdult, mert valami nyomta a lábát. Titokban lehúzta az asztal alatt csizmáját és kihúzta onnan - az útlevelét. Hogy szórakozottságának ez újabb jelét elpalástolja, zavartan tette bele a fontos iratot kabátzsebébe. Különben is nagyon jó hangulatban volt és hogy mutassa, mennyire férfi, rágyújtott az otthonról hozott szivarra. Ivott, pöfékelt és nevetett a többiekkel. Ez az első szivar volt, amit életében elszívott és azért nagyon féltettem, hogy megárt neki. De jókedvű házigazdánk csak biztatta:
- Ugyan no, micsoda diák az, aki egy kis nikotintól, meg alkoholtól megijed. Minél hamarabb megszokja, annál jobb. Erre a biztatásra aztán Carpio még a második szivarra is rágyújtott. Kicsit sápadtabb lett az arca, de a vidámsága nem hagyott alább, velünk együtt dalolt és mókázott. De mert az est nagyon előrehaladt, a vendéglő vendégei, békés polgárok, lassan hazaszállingóztak és az étterem teljesen kiürült, mikor egyszerre csak új vendégek érkeztek, akik teljes mértékben lekötötték érdeklődésemet. Egy aggastyán lépett be a terembe egy fiatalabb nő karján, kit egy körülbelül tizenhárom-tizennégy éves fiú követett. Az aggastyán csak úgy támolygott a fáradtságtól és szinte beleroskadt a legközelebbi székbe, a fiatalasszony gyengéden hajolt föléje, míg a gyermek aggodalmas pillantással nézett rájuk. Az asszony szomorúan fordult Franzl felé és mondta:
- Édesatyám nagyon kimerült, úgy hogy nem tudjuk tovább folytatni utunkat, talán tudna nekünk helyet adni az istállóban. Franzl felesége, aki félig sem volt olyan jószívű, mint az ura, gyanakodva nézett végig a jövevényeken és odasúgta az urának:
- Koldusnépség, biztosan csak lopni akar. De a férje rá sem hederített, hanem barátságosan kérdezte:
- Mit kér az istállóban szállásért?
- Nincsen pénzünk, hogy szobát kérhetnénk - szólt halkan az asszony.
- A korcsmába kellett volna akkor menniök - mondta bosszúsan Franzl felesége.
- Apám szinte összeesett már a fáradtságtól - mentegetődzött a fiatal asszony -, nem bírtam már vele az utat folytatni. Nagyon messziről jövünk. Elővette útlevelét és megmutatta Franzlnak.
- Szent Isten! Ilyen messziről jöttök télidőben! És Amerikába szándékoztok! Így pénztelenül és ilyen ruhákban?
- Férjem odaát van már, és elküldte a hajójegyeinket. A kikötővárosig majd csak eljutunk valahogy, így, gyalogosan.
- Hihetetlen! - mondta Franzl fejcsóválva, szíve tele volt szánalommal az utasok iránt - nohát csak egyenek itt valamit, az majd felfrissíti az öregurat, aztán az istállóban sem kell aludniok, majd csak találunk valami jobb hálóhelyet. Felesége dühös pillantással sújtotta és nagy dirrel-durral ment a konyha felé.
- Most dühös - súgta nekünk Franzl -, na de majd megbékül. Ilyenkor mindig a szomszédba menekül. Utóvégre mégis én vagyok az úr a házban, vagy mi! Aztán barátságos szóval leültette az új jövevényeket egy étellel, itallal megrakott asztal mellé és minket is áthívott. - Üljünk át, fiatal urak ide, aztán beszélgessünk ezekkel a jó emberekkel, hátha tudnak nekünk valami érdekeset mesélni Amerikáról. Carpio azonnal felugrott. Amerika őt végtelenül érdekelte. Egy nagybátyja volt odakünn, akit a titokzatosság sötét fátyolával vett körül. Csak három szót szokott róla hangoztatni:
- "Eldorádó", "Milliomos", "Egyedüli örökös". "Eldorádó" a bácsi lakhelyére vonatkozott, a "milliomos"-ság a bácsi vagyoni helyzetét ecsetelte és az "egyedüli örökös"-nek Carpio önmagát hitte. Odaültünk mindhárman az új jövevények asztalához és örömmel láthattuk, hogy az aggastyán mint tér újra erőhöz, az első korty forró bor után. Az asszony gyengéden ölelte át atyját és etette, itatta, mint tehetetlen gyermeket szokás, aztán megkérte a vendéglőst, hogy jelölje ki a helyet, hová atyját nyugovóra vezetheti. De az aggastyán gyenge hangon tiltakozott:
- Engedd meg, kedves leányom, hogy még fennmaradjak. Napokon keresztül hóban, fagyban barangoltam, városon, falvakon keresztül és a kivilágított ablakokon át mindenütt karácsonyfácskák mosolyogtak ránk. Nekünk nem volt ezidén karácsonyfánk, én nem tudtam senkit sem megajándékozni. A szent napokon át fagyoskodnotok, éheznetek kellett, és én titokban ezer könnyet ejtettem miattatok. Itt azonban jól érzem magamat, itt barátságos fogadtatásban részesítettek, itt meleg van, itt jóllaktam, engedd hát édes lányom, hogy itt ünnepeljem karácsony estémet. Az asszony kezébe temette arcát és sírt. Az aggastyán halk imát mormolt és a fiú leborult eléje és ráhajtotta fejét az öreg térdére. Most, hogy így láttam őket, és hallottam választékos beszédüket, tudtam, hogy minden szegénységük mellett sem csavargók, hanem a társadalom jobb osztályához tartozó sorsüldözöttek. Franzl csupa élénkség lett egyszerre.
- Várjatok - mondta lelkesülten és jóságos képe ragyogott -, csak azért is rendezek nektek karácsonyt. Kisietett és a következő percben egy kis, díszekkel megrakott karácsonyfával tért vissza, amit odahelyezett az asztalra, aztán megkért, hogy gyújtsuk meg a gyertyácskákat, amit mi - az idegen fiúcska ujjongó boldogsága közepette - meg is tettünk. Aztán Franzl néhány ruhadarabot - a magáéból és a feleségéből - tett oda a fa alá és még öt fényes ezüst forintot.
- Így, ezt küldte nektek a Jézuska, ki látta könnyeiteket és meghallgatta imátokat. Neki köszönjétek mindezt, ne nekem. Micsoda öröm sugárzott a három meggyötört arcon egyszerre. Az öreg tágranyílt szemmel szívta magába a karácsonyfa szépségét, az asszony örömkönnyeket sírt, a fiú kacagott, tapsolt. Titokban a zsebembe nyúltam és a magam pénzéből egy ezüstforintot tettem a vendéglősé mellé. Carpio meglátta.
- Nektek jó, nektek van mit adni. Franzl gazdagon nősült és te költő vagy, ki pénzt kerestél, de mit adjak nekik én? Hirtelen eszébe jutott valami.
- Hopp, megvan, a te "Karácsonyi ének"-edet fogom elszavalni. És elkezdte mondani versemet, míg a többiek áhítatos figyelemmel hallgatták.
Az emberek megváltója
Megszületett immáron,
Békesség lesz, boldogság lesz,
Ezentúl a világon.
Mind a harminckét szakaszt elszavalta és a sorsüldözöttek olyan vigasztalást találtak benne, hogy szinte elfelejtették minden nyomorúságukat.
- Ennél szebb karácsonyi ajándékot igazán nem adhattak volna nekünk, mint ezt a csodaszép karácsonyi éneket - mormolta az öreg. De az asszony azt gondolta, hogy megárthat atyjának a sok izgalom, miért is ragaszkodott ahhoz, hogy lefeküdjön. Így aztán az aggastyán talpra állt és mégegyszer boldog arckifejezéssel megköszönt mindent s gyermekével meg unokájával nyugovóra tért. Mi még együtt maradtunk.
- Nem volna jó a karácsonyfát visszatenni a helyére? - ajánlotta Carpio.
- A feleségem miatt? - szólt Franzl.
- Jegyezzétek meg ifjú barátaim, én nem félek senkitől. Vagy egy negyedórát ülhettünk így együtt csendesen beszélgetve, mikor az idegen asszony újból megjelent és kérdezte:
- Az előbb elhangzott gyönyörű versnek csakugyan ön a szerzője, uram? Elpirultam és fejemmel bólintottam.
- Atyámnak oly végtelen megnyugvására szolgáltak a sorok, annyi vigasztalót és biztatót talált bennük, hogy szeretném megszerezni a magam számára, megengedné, hogy leírjam?
- Szívesen mondtam én - de a diktálásra nem volt szükség, mert Carpio ott hordott magánál egy írott példányt belőle és átnyújtotta az asszonynak. Láttam arcán, hogy valami nagy elhatározással küzd. Majd fülemet megütötték a szavak, miket halkan közölt az asszonnyal: "Eldorádó", "milliomos", "egyedüli örökös". Csak nem rántja le ez a jó fiú amerikai nagybátyjáról a titokzatosság leplét. Szinte megdermedtem a csodálkozástól, mikor hallottam, hogy az asszonynak ajánló levelet ad. Amiről velem, kebelbarátjával sohasem beszélt, azt egy idegen előtt szóvá teszi? És az asszony? Látszólag belement mindenbe, pedig hát ugyancsak nem sokat remélhetett egy diákgyerek ajánlatától. Valószínűleg nem akarta megbántani a jó fiút. Franzl levélpapírt és borítékot adott Carpionak és az megírta az ajánlólevelet az amerikai nagybácsinak, közben megkérdezte az asszony nevét.
- Wagner Eliz vagyok - mondta az halkan. Míg Carpio írt, mindig ügyelt arra, hogy a címzést valahogy el ne olvassam. Bosszantott a dolog, de szólni nem szóltam egy szót sem. Ebben a percben lépett be Anna, a vendéglős felesége.
- Mit jelentsen ez? - kérdezte a karácsonyfára mutatva.
- Karácsonyfát, ha tudni akarod.
- Meggyújtottad?
- Igenis.
- Kinek?
- Magamnak!
- Nem igaz - mondta az asszony dühösen -, hiszen itt voltam az ajtó mögött és mindent hallottam, még a diák versét is.
- Szégyelld magad, ha hallgatóztál!
- Tehetem, mert itt minden az enyém - kardoskodott a házsártos menyecske.
- Meg ne szégyeníts itt engem a diákok előtt, különben megmutatom neked, mit neveznek "sapienti pauca"-nak. Az asszony megjuhászkodott. Nem értette ugyan, mivel fenyegeti az ura, de látta rajta, hogy kár lesz tovább ingerelni.
- No jó, jó! Hiszen csak tréfa az egész. Tehetsz te itt kényed-kedved szerint.
- No azért - mondta az ura és büszkén nézett reánk. Az idegen asszony vérvörös arccal hallgatta végig ezt a civakodást, de nem szólt egy szót sem. Végre mindannyian pihenőre tértünk, de sajnos, az éjszaka nem hozta meg a kívánt nyugodalmat. Carpio nagyon beszédes volt ezen az estén, hogy a sok ital, vagy az erős szivar tette-e, nem tudom, de tény, hogy sehogysem akart belemenni az alvásba. Még azt sem bánta, hogy az amerikai nagybátyját hozom szóba, bár szokott zárkózottságával kezelte az ügyet.
- Adtál neki ajánlólevelet a bácsidhoz? - kérdeztem.
- Igen.
- Hol lakik künn a rokonod?
- Nem tudom.
- Mi a foglalkozása?
- Nem tudom.
- Hogy hívják?
- Nem tudom.
- Hallod barátom, akkor mit jelentsen az ajánlólevél? Csak nem akarod félrevezetni azt a szegény asszonyt! - mondtam neki.
- Hallgass! - szakított félbe indulatosan.
- Csaló nem vagyok! Nagybácsim csak az olyankorú emberek számára nem létezik, mint amilyen én vagyok! Hátha kimegy valaki és kiadja magát Carpionak, aztán elúszik a milliós örökségem.
- Úgy? - mondottam és kacajomat párnába fojtottam -, igazad van, no de most itt az ideje, hogy aludjunk. Carpio még fütyült egy ideig és dalolt, hogy meddig nem tudom, mert az én szememet lenyomta az álom. Hogy mennyit aludtam, nem tudom, csak arra ébredtem, hogy nevemen szólítanak.
- Sappho! Sappho! Ébredj! Felültem az ágyamban és körülnéztem. A gyertya pislákoló fényénél láttam, hogy Carpio vígan majszol valamit.
- Nagyon megéheztem és itt az üvegszekrényben friss hurkát találtam. Nem akarsz te is? Dühösen fordultam a fal felé.
- Nézd csak, milyen pompás ötletem támadt. A kolbászt nem vágtam le, hanem csak kinyomtam a héjából. Most, hogy Franzl észre ne vegye a hiányt, megtöltöm tollal.
- Mivel? - kérdeztem csodálkozva.
- Tollal. A párnámból kiszedem a pelyhet és megtöltöm vele a kolbászt.
- Öregfiú, ne bolondozz, feküdj le végre és aludj. Sikerült eltérítenem szándékától és újból lefeküdtünk, de a reggeli sürgés-forgás a házban hamarosan talpra állított minket is. Persze első kérdésem a tegnapi utasok iránti érdeklődés volt.
- Hálátlan népség! - mondta bosszúsan a vendéglős felesége.
- Azok már hajnalban elhagyták a házat - vágott az asszony szavába Franzl -, a béres bocsátotta ki őket.
- Szedett-vedett népség - szidta őket tovább csökönyösen az asszony. Valóban furcsán viselkedtek - mondta Franzl szomorúan, - képzelje, az ajándékokat, amit este kaptak, mind itt hagyták, még az öt ezüst forintot is.
- Nem hatot? - Nem. A magáét elvitték magukkal. Mit szól ehhez a hálátlansághoz? Fiatal voltam még abban az időben és tapasztalatlan, de annyi emberismeretem már volt, hogy nem tudtam elítélni az idegen asszonyt. Délben aztán egy váratlan esemény hozta izgalomba az egész házat. Franzl felesége, aki az idegenek után takarított, az egyik ágyban egy nagy borítékot talált, mit az utasok ott felejtettek.
- Szent Isten, hiszen ebben a borítékban vannak az amerikai hajójegyek! - mondta rémülten Franzl.
- Mi lesz a szegényekkel? - izgult Carpio.
- Azonnal utánuk kell indulnunk - mondtam én határozottan -, segítenünk kell ezeken a szerencsétlen embereken.
- De hol találunk rájuk? - sopánkodott Carpio.
- Graslitz felé kellett, hogy vegyék útjukat. Valahol csak rájuk találunk. Gyere pajtás, szedjük a sátorfánkat.
- De hiszen Karlsbad felé akartak menni az úrfiak - szólt közbe a vendéglősné -, nem kéne, hogy háborgattassák magukat, majd találunk utast, aki Graslitz felé megy és utánuk viszi a jegyeket.
- Már én csak jobban megbízom diákjaimban - szólt Franzl. Összeszedtük csekély cókmókjainkat és Carpioval neki indultunk az útnak, csak a derék Franzltól esett nehezünkre a búcsú.
- Bizony nehezen engedem el önöket - mondta Franzl -, s ha nem volna rá ilyen komoly ok, bizony hiába is erősködnénk, itt kellene maradniok.
- Visszajövünk még mi ide - vigasztaltam őt, meg magamat is.
- Remélem! És ezt a kis emléket vigyék el magukkal. Egy kis harapnivaló van benne, meg egy pár rossz rím. Maga, kedves Sappho, tegnap este annyi verssel ajándékozott meg, hogy én se akarok adósa maradni. De nagyon kérem, ne bontsák föl a borítékot, csak ha már jó messzire lehagyták a várost. Félek attól, hogy kinevetnek. Már messze túl haladtuk a várost, mikor végre felbontottuk tegnapi kedves vendéglátó gazdánk csomagját. Egy nagy darab vaj, sonka és kolbász, mazsolás kalács volt benne, meg tíz pengő forint. A pénz papirosba volt csavarva és a papiroson ez állt:
"Ez a pénz itt
Kicsiny bér
Az elmúlt víg
Estéér'!"
- Hurrá! - ujjongott Carpio -, ezt elmulatjuk!
- Hurrá! - ujjongtam én -, ezt eltesszük! A jó fiú mindenbe beleegyezett. Míg a kolbászt ettük, nevetve kérdeztem Carpiotól:
- Ugye mégis jó volt, hogy lebeszéltelek szándékodról?
- Hogyhogy?
- Hátha épen az ágytollal töltött kolbászrészt adta volna nekünk útravalóul Franzl. Carpio megborzadt.
- No hiszen csak éppen ez kellene nikotinos, alkoholos gyomromnak. Ebéd után havazás közben folytattuk utunkat Graslitz felé, ahol biztosan reméltük, hogy ráakadunk a szerencsétlen család nyomára. Másodnapon találtunk az úton egy csárdafélét, ahol azt a bizonyosságot nyertük, hogy mely úton keressük az aggastyánt és hozzátartozóit. A korcsmárosné mesélte, hogy délelőtt, amint az ablakon át kinézett a havas útra, feltűnt neki ez a három ember, ki lassú léptekkel baktatott előre. Az öreg nagyon gyengéd és szeretetteljes és a fiú nagyon szomorú. A leírás teljesen rájuk illett.
- Ők azok, bizonyosan. Milyen irányba mentek? - kérdeztem.
- A patak mentén. Meggyorsítottuk lépteinket és utánuk iramodtunk. Estefelé egy düledező malomhoz értünk, ahol egy barátságtalan fekete kutya vicsorította ránk fogát. A nagy ugatásra egy öreg anyóka dugta ki fejét az ajtón.
- Adj' Isten, anyóka - mondtam.
- Adj' Isten - felelte az öreg -, mit akarnak?
- Maga a molnárné?
- Dehogy is vagyok én a molnárné. Rég berozsdásodott már ez a malom! Csak mert üresen állt a ház, azért költöztem ide. Jó az ilyen ingyen lakás egy ilyen szegény asszonynak.
- Valamit szeretnék kérdezni, nénike.
- Ha tudok, szívesen megfelelek rá.
- Nem látott errefelé egy aggastyánt, egy asszonyt, meg egy gyereket. Tegnap Bleistadtból indultak el és Graslitzba törekedtek.
- Szent Isten, azokat keresik. No akkor ugyancsak rosszkor jöttek.
- Miért?
- Mert az aggastyán éppen most haldoklik. Mit akarnak az asszonytól?
- Elvesztett valamit, azt hoztuk el neki.
- Hát akkor csak kerüljenek beljebb. Kinyitotta előttünk az ajtót és beeresztett. A nyomorúságos kis szobának rozoga ágyán feküdt az aggastyán. Leánya és unokája ott térdeltek az ágy mellett. Az asszonyt annyira elővette a fájdalom, hogy észre sem látszott venni minket, csak a fiú bólintott felénk szomorúan.
- Mióta vannak itt az idegenek? - kérdeztem súgva az öreg asszonytól.
- Dél óta. Az éjjel szakadatlanul haladtak előre a hóban.
- Ettek valamit?
- Egy falatot sem. Szegény vagyok én ahhoz, hogy vendégeket kínáljak és nekik nem volt semmijük sem. Az aggastyán most felnyitotta szemét és kezét áldólag tette gyermekére, unokájára.
- Isten veletek, édeseim. A viszontlátásra. Az utolsó szavak csak gyenge lehelletként hagyták el ajkait.
- Meghalt.
Ekkor az asszony, olyan hangon, mintha belőle is elszállt volna az élet, mondta:
- István, nagyatyád meghalt. Sírj te, mert én nem tudok sírni. Csak most vett észre minket. Mozdulatlan merevséggel mondta:
- A tegnapi diákok, mit akarnak?
- A hajójegyét elvesztette Falkenauban, azt hoztuk el - mondottam.
- Köszönöm. Tegye le oda az asztalra.
- Csak február elsejéig érvényesek ezek a jegyek - folytattam beszédemet, mert úgy gondoltam, hogy kötelességem nehéz helyzetében tanáccsal szolgálnom.
- Most, hogy kedves atyja meghalt, a hajóstársaság, ha idejében bejelenti, megtéríti önnek az ő hajójegyének árát.
- Nem tudom, elérek-e Brémáig - mondotta teljesen apatikusan, hangtalanul.
- El kell mennie. Nézze, ezt egy jó barátja küldi önnek, vegye és tegye el. Nem tudtam másképpen cselekedni, neki adtam minden pénzemet. Az asszony mozdulatlan merevséggel nyúlt utána.
- És itt van egy kis harapni való is, amit önök számára hoztam. Jó éjszakát, asszonyom!
- Jó éjt! A gyerekkel kezet fogtam, aztán elsiettem Carpioval együtt.
- Oh, Sappho - mondta odakünn a barátom -, ezt a malmot és ezt a jelenetet, mely odabenn végigjátszódott, nem felejtem el sohasem.
- Én sem!
- Mennyi pénzt adtál neki?
- Minden vagyonomat. Azt, amit a versért, a zsoltárért kaptam és amit Franzl adott, de még az utazásra szánt garasokat is hozzátettem.
Ezek után visszafordulhatunk, Carpio, és mehetünk haza. Kirándulásunknak vége.
Diákkoromban nagyon szegény voltam, talán a legszegényebb valamennyi osztálytársam között, de a zenét már akkor annyira szerettem, hogy minden összekuporgatott pénzemet zenei képzésemre szántam. Az intézeti zenetanárnál vettem különórákat és mondhatom, elég jó eredménnyel. Nemcsak hogy jól tudtam kezelni a harmóniumot, hanem egész csinos kis zenedarabokat szerzettem, amiket a fiúk, velem együtt, vígan fújtak az iskolai tízpercben. Ez a tehetségem bizonyos tiszteletet szerzett nekem osztálytársaim körében, mely tisztelet ugyancsak növekedett, mikor az irodalom tanára kihívott a katedrához és mindenki füle hallatára tudatta velem, hogy egy helyi újság, melynek a tanár úr is munkatársa volt, harminckétszakaszos "Karácsonyi ének"-emért első díjjal jutalmazott.
- Gratulálok Károly - mondta a tanár - "Karácsonyi ének"-ed sikerült munka és az érte járó harminc tallért igazán megérdemelted. A fiúk is kifejezést adtak örömüknek.
- Éljen May Károly - kiabálták.
Én hajam tövéig elpirultam és szólni sem tudtam a boldogságtól. Ilyen dicsőség! Az a harminckétszakaszos vers, mit a karácsonyi boldog, szent hangulat váltott ki belőlem, pályadíjat nyert. Ezt sohasem mertem volna remélni. Mikor beküldtem a szerkesztőségre, szentül meg voltam róla győződve, hogy munkám a papírkosárba vándorol. És most még harminc tallért is kapok érte. Ezen a napon szinte szédülten mentem az öreg kántorhoz a zeneórára, és mivel a szerencse sohase jár egyedül, itt újabb meglepetés várt. Az öreg úr mosolyogva fogadott, kezében kottalap, melyet odatartott elém. Megnéztem a kottát és felkiáltottam. Egy karácsonyi templomi dal volt, melyet én szerzettem.
- Istenem! - mondtam, és a hang alig akart kijönni torkomon. Kedves öreg tanítóm csak nevetett.
- No ugye jó meglepetés! Hát nekem öcsém, nagyon tetszett ez a kis szerzeményed és elvittem a zeneműkereskedőkhöz. Azoknak is tetszett. Kiadták és itt a kész kotta. Tágra nyílt szemekkel néztem mesteremre - aztán meg a kottára. Lehetséges ez? De csakugyan nincs benne tévedés, hiszen itt áll: "Templomi dal" szerzette: May Károly
- Ugye, ugye, bámulsz - mondotta az öreg kántor, - de még csak most fogsz bámulni. És egy marok ezüst pénzt tartott felém. Mi ez? Micsoda játékot űz velem a sors! Én, koldusszegény diák, hogy juthatok ennyi pénzhez egyszerre! Az öreg pedig csak mosolyogva veregette a vállamat. Aztán kipöndörített az ajtón: - Ma nincs tanulás! Úgyse érnék el veled semmit. Hiszen egészen kábult vagy a nagy boldogságtól. No ebben igaza volt! Olyan kábult voltam a boldogságtól, hogy valóban nem tudtam, hogy jutottam el a legközelebbi sétatérig. Ott leültem egy elhagyott csendes padra és sírtam, nevettem egyszerre. De aztán összeszedtem magam és rohantam legkedvesebb barátomhoz, akit diáknyelven Carpio névre kereszteltem, és elmondtam neki kis zenedarabommal elért sikeremet is. A jó fiú talán még jobban örült, mint jómagam. Felkapta a keze ügyébe legközelebb álló széket és azzal perdült táncra a szobában.
- De hirtelen nagyon elszomorodott. - Most vége a mi tervezett karácsonyi gyalogtúránknak!
- Ugyan már hogy volna vége!
- Hát csak nem bolondultál meg, hogy úgy, amint szoktunk, gyalog mászod majd be a vidéket, és olcsó korcsmában, esetleg szénapadlásokon szállsz meg, te, milliomos! Carpioval együtt rendes szokásunk volt, hogy a vakációkban nyakunkba vettük a világot és miután ez az utazás csaknem ingyenes volt, hát bizony nem nagyon voltunk válogatósak sem járműben, sem lakásban, sem élelemben. Ha Carpio megtudja, hogy urasabban akarnék utazni mint egyébkor, bizonyára nem tart velem, azért hát így feleltem neki:
- Ugyan, csak nem gondolod komolyan! Ezúttal is összerakjuk egyenlően tallérainkat, én ugyanannyit, mint te, aztán mint két szegény legény, nekivágunk a világnak. Carpio megkönnyebbülten sóhajtott fel. Sokkal önérzetesebb és büszkébb volt a jó fiú, semhogy elfogadta volna az én támogatásomat, de - fájdalom - szegény volt, és így nem alkalmazkodhatott hirtelen jött gazdagságomhoz. Így hát nagyon is kapóra jött neki az ajánlatom.
- Hurrá! Ez a boldogság - kiáltotta -, mert hiába, azért csak mégis jó érzés lesz, ha tudom, hogy tartalék vagyonod van, valamilyen előre nem várt eshetőségre, és hogy én egy milliomos útitársa vagyok! Mosolyogtam, de titokban csakugyan Krőzusnak éreztem magamat.
- Hová megyünk, Sappho? - kérdezte Carpio. Sappho az én diák nevem volt. Nincsen csodásabb dolog, mint télen bandukolni a hegyek között, mikor a hó ezüstösen csillog talpunk alatt és a fák zúzmarás fehérje tündérvilággá változtatja a világot. Vidámak voltunk, fiatalok, egészségesek. Könnyen vettük az életet, tudtuk, hogy utunkban mindig akad majd olyan major vagy parasztudvar, ahol szívesen kínálnak frissen fejt tehéntejjel, meleg cipóval és ahol helyet adnak, hogy fejünket lehajtsuk éjszakai nyugalomra. Olyan pompásan voltunk felszerelve, hogy akár a Mont Blancot is megmászhattuk volna! Esernyőt nem vittünk. Vándorbotot az útszéli bokorról törtünk. Felsőkabát? No hiszen! Minek az ilyen edzett fiúnak! Kesztyű? Azt egy világért se húztunk volna. Szőrmét? Csak nem vagyunk eszkimók! Egy hatalmas térkép, az volt velünk, meg néhány ív és kéziratpapiros és a vázlatkönyv, melybe olykor-olykor lerajzoltunk egy-egy hangulatos helyecskét, hacsak nem túlságosan gémberedtek meg ujjaink a hidegtől. Aztán varróeszközt is hoztunk magunkkal, meg ami a legfontosabb, négy szivart. Kettőt Carpio, kettőt én. Az első éjszakát Rehauban töltöttük, ahol lefekvés előtt Carpionak nagy gondja volt, hogy hová rejtse el öt tallér vagyonát, ha esetleg rablók támadnának reánk. Mindenféle titkos helyeket eszelt ki, majd a szekrény tetejére tette, majd a párnája alá, végre elhatározta, hogy a kályhába rejti. Engem nagyon mulattatott aggodalma, de nem háborgattam. Másnap reggel Falkenau felé vettük utunkat, melyet estére el is értük, és éppen be akartunk térni egy nagyon egyszerű kis korcsmába, mely a mi vagyoni viszonyainknak a legjobban megfelelt, mikor egy csendőr utunkat állta. Udvariasan köszönt és kérdezte:
- Az urak diákok? Bólintottam. - Igen, azok vagyunk, tessék megbizonyosodni felőle - és átadtam neki útlevelemet.
Carpio is sietve kivett egy iratot zsebéből.
- Tessék, ezen még a gimnázium pecsétje is rajta van.
A csendőr mosolygott.
- Abból ugyan nem látok semmit. Carpio csodálkozva vette vissza a csendőr kezéből az írást, amelyen nem állt más, mint valami régi leltár pontos számjai. Barátom izgatottan kezdte kutatni zsebeit, de az útlevélre sehogyse tudott ráakadni.
- Hát ez rettenetes! Hát ez rémséges! Oh, azok a lányok! Fogadok, hogy nővéreim tették ezt az írást az útlevél helyett zsebembe. Tudvalevő, hogy Carpio híresen szórakozott volt, és hibáját mindig nővéreire akarta tolni.
- Nem baj - vigasztalta a csendőr - én hiszek önnek.
- Nincs oka benne kételkedni - heveskedett Carpio -, éppen olyan diák vagyok mint barátom.
- Megláttam én azt amúgy is rögtön az ifiurakon és azért álltam elibök - mondta a csendőr.
- Ez a korcsma csak napszámosoknak való, tessék átmenni a Franzlhoz, oda szoktak járni az urak. Carpio megijedt.
- Szálloda vagy vendéglő? Drága? A csendőr kacagott.
- Drága, a Franzl? Ugyan no! Ha diákok jönnek hozzá, azoknak sohasem drága. Tudniok kell az úrfiaknak, hogy Franzl olyan félbemaradt tehetség, ő maga is diák volt és most boldog, ha diákokat láthat magánál. Csak jöjjenek bátran velem az urak. Követtük a csendőrt, aki zegzugos utcákon át egy egészen csinos kis házhoz vezetett. Ez volt a diákbarát Franzl vendéglője. A söntésben ott állt a gazda, egy barátságos arcú, kedves bácsika és mellette a felesége. Az asztaloknál vidám vendégek, akik pipa mellett borozgattak kedélyesen.
- Adj Isten, Franzl! - mondta a csendőr.
- Lám már itt vagyok megint, de ezúttal tudom, kedvedre való vendégeket hozok.
- Ugyan, már kit? - kérdezte a kedélyes vendéglős.
- Két diákot, akik Bajorországból jöttek át a határon és az éjszakára meleg fészekbe kívánkoznak.
- Diákokat! Ez beszéd! Csak be velük! Az ilyen uraságok számára mindig van meleg fészke a Franzlnak. Ubi bene, ibi patria.
A hajdani diák boldog volt, ha latin szavakkal dobálódzhatott s bizony nemigen nézte, jól alkalmazza-e őket. Barátságosan rázta meg kezünket és leültetett egy asztal mellé, aztán azonnal hozzáfogott a kínáláshoz.
- Csak bátran kis diákok, mire van kedvük, mit akarnak enni?
- Halálosan szomjasak vagyunk - vágtam ki bátran.
- Kapnak enni, inni úrficskák! Anna! Ételt, italt ide ezeknek a kedves vendégeknek! Hallod! Egy perc alatt tele volt rakva az asztal minden jóval. A gazda odaült mellénk és koccintott velünk, hangosan hahotázva rögtönzött verseimen, amivel ételét, italát dicsértem, őt, meg feleségét éltettem.
- Anna, a vendégszobában fogsz ágyazni az úrfiaknak, ott, ahol az üvegszekrény áll - mondta házigazdánk, akit teljesen meghódítottunk magunknak.
- Csak tudom, mi az illendőség, corvus corvo nigredinem objicit. A legnagyobb mulatozásunk között történt, hogy Carpio feljajdult, mert valami nyomta a lábát. Titokban lehúzta az asztal alatt csizmáját és kihúzta onnan - az útlevelét. Hogy szórakozottságának ez újabb jelét elpalástolja, zavartan tette bele a fontos iratot kabátzsebébe. Különben is nagyon jó hangulatban volt és hogy mutassa, mennyire férfi, rágyújtott az otthonról hozott szivarra. Ivott, pöfékelt és nevetett a többiekkel. Ez az első szivar volt, amit életében elszívott és azért nagyon féltettem, hogy megárt neki. De jókedvű házigazdánk csak biztatta:
- Ugyan no, micsoda diák az, aki egy kis nikotintól, meg alkoholtól megijed. Minél hamarabb megszokja, annál jobb. Erre a biztatásra aztán Carpio még a második szivarra is rágyújtott. Kicsit sápadtabb lett az arca, de a vidámsága nem hagyott alább, velünk együtt dalolt és mókázott. De mert az est nagyon előrehaladt, a vendéglő vendégei, békés polgárok, lassan hazaszállingóztak és az étterem teljesen kiürült, mikor egyszerre csak új vendégek érkeztek, akik teljes mértékben lekötötték érdeklődésemet. Egy aggastyán lépett be a terembe egy fiatalabb nő karján, kit egy körülbelül tizenhárom-tizennégy éves fiú követett. Az aggastyán csak úgy támolygott a fáradtságtól és szinte beleroskadt a legközelebbi székbe, a fiatalasszony gyengéden hajolt föléje, míg a gyermek aggodalmas pillantással nézett rájuk. Az asszony szomorúan fordult Franzl felé és mondta:
- Édesatyám nagyon kimerült, úgy hogy nem tudjuk tovább folytatni utunkat, talán tudna nekünk helyet adni az istállóban. Franzl felesége, aki félig sem volt olyan jószívű, mint az ura, gyanakodva nézett végig a jövevényeken és odasúgta az urának:
- Koldusnépség, biztosan csak lopni akar. De a férje rá sem hederített, hanem barátságosan kérdezte:
- Mit kér az istállóban szállásért?
- Nincsen pénzünk, hogy szobát kérhetnénk - szólt halkan az asszony.
- A korcsmába kellett volna akkor menniök - mondta bosszúsan Franzl felesége.
- Apám szinte összeesett már a fáradtságtól - mentegetődzött a fiatal asszony -, nem bírtam már vele az utat folytatni. Nagyon messziről jövünk. Elővette útlevelét és megmutatta Franzlnak.
- Szent Isten! Ilyen messziről jöttök télidőben! És Amerikába szándékoztok! Így pénztelenül és ilyen ruhákban?
- Férjem odaát van már, és elküldte a hajójegyeinket. A kikötővárosig majd csak eljutunk valahogy, így, gyalogosan.
- Hihetetlen! - mondta Franzl fejcsóválva, szíve tele volt szánalommal az utasok iránt - nohát csak egyenek itt valamit, az majd felfrissíti az öregurat, aztán az istállóban sem kell aludniok, majd csak találunk valami jobb hálóhelyet. Felesége dühös pillantással sújtotta és nagy dirrel-durral ment a konyha felé.
- Most dühös - súgta nekünk Franzl -, na de majd megbékül. Ilyenkor mindig a szomszédba menekül. Utóvégre mégis én vagyok az úr a házban, vagy mi! Aztán barátságos szóval leültette az új jövevényeket egy étellel, itallal megrakott asztal mellé és minket is áthívott. - Üljünk át, fiatal urak ide, aztán beszélgessünk ezekkel a jó emberekkel, hátha tudnak nekünk valami érdekeset mesélni Amerikáról. Carpio azonnal felugrott. Amerika őt végtelenül érdekelte. Egy nagybátyja volt odakünn, akit a titokzatosság sötét fátyolával vett körül. Csak három szót szokott róla hangoztatni:
- "Eldorádó", "Milliomos", "Egyedüli örökös". "Eldorádó" a bácsi lakhelyére vonatkozott, a "milliomos"-ság a bácsi vagyoni helyzetét ecsetelte és az "egyedüli örökös"-nek Carpio önmagát hitte. Odaültünk mindhárman az új jövevények asztalához és örömmel láthattuk, hogy az aggastyán mint tér újra erőhöz, az első korty forró bor után. Az asszony gyengéden ölelte át atyját és etette, itatta, mint tehetetlen gyermeket szokás, aztán megkérte a vendéglőst, hogy jelölje ki a helyet, hová atyját nyugovóra vezetheti. De az aggastyán gyenge hangon tiltakozott:
- Engedd meg, kedves leányom, hogy még fennmaradjak. Napokon keresztül hóban, fagyban barangoltam, városon, falvakon keresztül és a kivilágított ablakokon át mindenütt karácsonyfácskák mosolyogtak ránk. Nekünk nem volt ezidén karácsonyfánk, én nem tudtam senkit sem megajándékozni. A szent napokon át fagyoskodnotok, éheznetek kellett, és én titokban ezer könnyet ejtettem miattatok. Itt azonban jól érzem magamat, itt barátságos fogadtatásban részesítettek, itt meleg van, itt jóllaktam, engedd hát édes lányom, hogy itt ünnepeljem karácsony estémet. Az asszony kezébe temette arcát és sírt. Az aggastyán halk imát mormolt és a fiú leborult eléje és ráhajtotta fejét az öreg térdére. Most, hogy így láttam őket, és hallottam választékos beszédüket, tudtam, hogy minden szegénységük mellett sem csavargók, hanem a társadalom jobb osztályához tartozó sorsüldözöttek. Franzl csupa élénkség lett egyszerre.
- Várjatok - mondta lelkesülten és jóságos képe ragyogott -, csak azért is rendezek nektek karácsonyt. Kisietett és a következő percben egy kis, díszekkel megrakott karácsonyfával tért vissza, amit odahelyezett az asztalra, aztán megkért, hogy gyújtsuk meg a gyertyácskákat, amit mi - az idegen fiúcska ujjongó boldogsága közepette - meg is tettünk. Aztán Franzl néhány ruhadarabot - a magáéból és a feleségéből - tett oda a fa alá és még öt fényes ezüst forintot.
- Így, ezt küldte nektek a Jézuska, ki látta könnyeiteket és meghallgatta imátokat. Neki köszönjétek mindezt, ne nekem. Micsoda öröm sugárzott a három meggyötört arcon egyszerre. Az öreg tágranyílt szemmel szívta magába a karácsonyfa szépségét, az asszony örömkönnyeket sírt, a fiú kacagott, tapsolt. Titokban a zsebembe nyúltam és a magam pénzéből egy ezüstforintot tettem a vendéglősé mellé. Carpio meglátta.
- Nektek jó, nektek van mit adni. Franzl gazdagon nősült és te költő vagy, ki pénzt kerestél, de mit adjak nekik én? Hirtelen eszébe jutott valami.
- Hopp, megvan, a te "Karácsonyi ének"-edet fogom elszavalni. És elkezdte mondani versemet, míg a többiek áhítatos figyelemmel hallgatták.
Az emberek megváltója
Megszületett immáron,
Békesség lesz, boldogság lesz,
Ezentúl a világon.
Mind a harminckét szakaszt elszavalta és a sorsüldözöttek olyan vigasztalást találtak benne, hogy szinte elfelejtették minden nyomorúságukat.
- Ennél szebb karácsonyi ajándékot igazán nem adhattak volna nekünk, mint ezt a csodaszép karácsonyi éneket - mormolta az öreg. De az asszony azt gondolta, hogy megárthat atyjának a sok izgalom, miért is ragaszkodott ahhoz, hogy lefeküdjön. Így aztán az aggastyán talpra állt és mégegyszer boldog arckifejezéssel megköszönt mindent s gyermekével meg unokájával nyugovóra tért. Mi még együtt maradtunk.
- Nem volna jó a karácsonyfát visszatenni a helyére? - ajánlotta Carpio.
- A feleségem miatt? - szólt Franzl.
- Jegyezzétek meg ifjú barátaim, én nem félek senkitől. Vagy egy negyedórát ülhettünk így együtt csendesen beszélgetve, mikor az idegen asszony újból megjelent és kérdezte:
- Az előbb elhangzott gyönyörű versnek csakugyan ön a szerzője, uram? Elpirultam és fejemmel bólintottam.
- Atyámnak oly végtelen megnyugvására szolgáltak a sorok, annyi vigasztalót és biztatót talált bennük, hogy szeretném megszerezni a magam számára, megengedné, hogy leírjam?
- Szívesen mondtam én - de a diktálásra nem volt szükség, mert Carpio ott hordott magánál egy írott példányt belőle és átnyújtotta az asszonynak. Láttam arcán, hogy valami nagy elhatározással küzd. Majd fülemet megütötték a szavak, miket halkan közölt az asszonnyal: "Eldorádó", "milliomos", "egyedüli örökös". Csak nem rántja le ez a jó fiú amerikai nagybátyjáról a titokzatosság leplét. Szinte megdermedtem a csodálkozástól, mikor hallottam, hogy az asszonynak ajánló levelet ad. Amiről velem, kebelbarátjával sohasem beszélt, azt egy idegen előtt szóvá teszi? És az asszony? Látszólag belement mindenbe, pedig hát ugyancsak nem sokat remélhetett egy diákgyerek ajánlatától. Valószínűleg nem akarta megbántani a jó fiút. Franzl levélpapírt és borítékot adott Carpionak és az megírta az ajánlólevelet az amerikai nagybácsinak, közben megkérdezte az asszony nevét.
- Wagner Eliz vagyok - mondta az halkan. Míg Carpio írt, mindig ügyelt arra, hogy a címzést valahogy el ne olvassam. Bosszantott a dolog, de szólni nem szóltam egy szót sem. Ebben a percben lépett be Anna, a vendéglős felesége.
- Mit jelentsen ez? - kérdezte a karácsonyfára mutatva.
- Karácsonyfát, ha tudni akarod.
- Meggyújtottad?
- Igenis.
- Kinek?
- Magamnak!
- Nem igaz - mondta az asszony dühösen -, hiszen itt voltam az ajtó mögött és mindent hallottam, még a diák versét is.
- Szégyelld magad, ha hallgatóztál!
- Tehetem, mert itt minden az enyém - kardoskodott a házsártos menyecske.
- Meg ne szégyeníts itt engem a diákok előtt, különben megmutatom neked, mit neveznek "sapienti pauca"-nak. Az asszony megjuhászkodott. Nem értette ugyan, mivel fenyegeti az ura, de látta rajta, hogy kár lesz tovább ingerelni.
- No jó, jó! Hiszen csak tréfa az egész. Tehetsz te itt kényed-kedved szerint.
- No azért - mondta az ura és büszkén nézett reánk. Az idegen asszony vérvörös arccal hallgatta végig ezt a civakodást, de nem szólt egy szót sem. Végre mindannyian pihenőre tértünk, de sajnos, az éjszaka nem hozta meg a kívánt nyugodalmat. Carpio nagyon beszédes volt ezen az estén, hogy a sok ital, vagy az erős szivar tette-e, nem tudom, de tény, hogy sehogysem akart belemenni az alvásba. Még azt sem bánta, hogy az amerikai nagybátyját hozom szóba, bár szokott zárkózottságával kezelte az ügyet.
- Adtál neki ajánlólevelet a bácsidhoz? - kérdeztem.
- Igen.
- Hol lakik künn a rokonod?
- Nem tudom.
- Mi a foglalkozása?
- Nem tudom.
- Hogy hívják?
- Nem tudom.
- Hallod barátom, akkor mit jelentsen az ajánlólevél? Csak nem akarod félrevezetni azt a szegény asszonyt! - mondtam neki.
- Hallgass! - szakított félbe indulatosan.
- Csaló nem vagyok! Nagybácsim csak az olyankorú emberek számára nem létezik, mint amilyen én vagyok! Hátha kimegy valaki és kiadja magát Carpionak, aztán elúszik a milliós örökségem.
- Úgy? - mondottam és kacajomat párnába fojtottam -, igazad van, no de most itt az ideje, hogy aludjunk. Carpio még fütyült egy ideig és dalolt, hogy meddig nem tudom, mert az én szememet lenyomta az álom. Hogy mennyit aludtam, nem tudom, csak arra ébredtem, hogy nevemen szólítanak.
- Sappho! Sappho! Ébredj! Felültem az ágyamban és körülnéztem. A gyertya pislákoló fényénél láttam, hogy Carpio vígan majszol valamit.
- Nagyon megéheztem és itt az üvegszekrényben friss hurkát találtam. Nem akarsz te is? Dühösen fordultam a fal felé.
- Nézd csak, milyen pompás ötletem támadt. A kolbászt nem vágtam le, hanem csak kinyomtam a héjából. Most, hogy Franzl észre ne vegye a hiányt, megtöltöm tollal.
- Mivel? - kérdeztem csodálkozva.
- Tollal. A párnámból kiszedem a pelyhet és megtöltöm vele a kolbászt.
- Öregfiú, ne bolondozz, feküdj le végre és aludj. Sikerült eltérítenem szándékától és újból lefeküdtünk, de a reggeli sürgés-forgás a házban hamarosan talpra állított minket is. Persze első kérdésem a tegnapi utasok iránti érdeklődés volt.
- Hálátlan népség! - mondta bosszúsan a vendéglős felesége.
- Azok már hajnalban elhagyták a házat - vágott az asszony szavába Franzl -, a béres bocsátotta ki őket.
- Szedett-vedett népség - szidta őket tovább csökönyösen az asszony. Valóban furcsán viselkedtek - mondta Franzl szomorúan, - képzelje, az ajándékokat, amit este kaptak, mind itt hagyták, még az öt ezüst forintot is.
- Nem hatot? - Nem. A magáét elvitték magukkal. Mit szól ehhez a hálátlansághoz? Fiatal voltam még abban az időben és tapasztalatlan, de annyi emberismeretem már volt, hogy nem tudtam elítélni az idegen asszonyt. Délben aztán egy váratlan esemény hozta izgalomba az egész házat. Franzl felesége, aki az idegenek után takarított, az egyik ágyban egy nagy borítékot talált, mit az utasok ott felejtettek.
- Szent Isten, hiszen ebben a borítékban vannak az amerikai hajójegyek! - mondta rémülten Franzl.
- Mi lesz a szegényekkel? - izgult Carpio.
- Azonnal utánuk kell indulnunk - mondtam én határozottan -, segítenünk kell ezeken a szerencsétlen embereken.
- De hol találunk rájuk? - sopánkodott Carpio.
- Graslitz felé kellett, hogy vegyék útjukat. Valahol csak rájuk találunk. Gyere pajtás, szedjük a sátorfánkat.
- De hiszen Karlsbad felé akartak menni az úrfiak - szólt közbe a vendéglősné -, nem kéne, hogy háborgattassák magukat, majd találunk utast, aki Graslitz felé megy és utánuk viszi a jegyeket.
- Már én csak jobban megbízom diákjaimban - szólt Franzl. Összeszedtük csekély cókmókjainkat és Carpioval neki indultunk az útnak, csak a derék Franzltól esett nehezünkre a búcsú.
- Bizony nehezen engedem el önöket - mondta Franzl -, s ha nem volna rá ilyen komoly ok, bizony hiába is erősködnénk, itt kellene maradniok.
- Visszajövünk még mi ide - vigasztaltam őt, meg magamat is.
- Remélem! És ezt a kis emléket vigyék el magukkal. Egy kis harapnivaló van benne, meg egy pár rossz rím. Maga, kedves Sappho, tegnap este annyi verssel ajándékozott meg, hogy én se akarok adósa maradni. De nagyon kérem, ne bontsák föl a borítékot, csak ha már jó messzire lehagyták a várost. Félek attól, hogy kinevetnek. Már messze túl haladtuk a várost, mikor végre felbontottuk tegnapi kedves vendéglátó gazdánk csomagját. Egy nagy darab vaj, sonka és kolbász, mazsolás kalács volt benne, meg tíz pengő forint. A pénz papirosba volt csavarva és a papiroson ez állt:
"Ez a pénz itt
Kicsiny bér
Az elmúlt víg
Estéér'!"
- Hurrá! - ujjongott Carpio -, ezt elmulatjuk!
- Hurrá! - ujjongtam én -, ezt eltesszük! A jó fiú mindenbe beleegyezett. Míg a kolbászt ettük, nevetve kérdeztem Carpiotól:
- Ugye mégis jó volt, hogy lebeszéltelek szándékodról?
- Hogyhogy?
- Hátha épen az ágytollal töltött kolbászrészt adta volna nekünk útravalóul Franzl. Carpio megborzadt.
- No hiszen csak éppen ez kellene nikotinos, alkoholos gyomromnak. Ebéd után havazás közben folytattuk utunkat Graslitz felé, ahol biztosan reméltük, hogy ráakadunk a szerencsétlen család nyomára. Másodnapon találtunk az úton egy csárdafélét, ahol azt a bizonyosságot nyertük, hogy mely úton keressük az aggastyánt és hozzátartozóit. A korcsmárosné mesélte, hogy délelőtt, amint az ablakon át kinézett a havas útra, feltűnt neki ez a három ember, ki lassú léptekkel baktatott előre. Az öreg nagyon gyengéd és szeretetteljes és a fiú nagyon szomorú. A leírás teljesen rájuk illett.
- Ők azok, bizonyosan. Milyen irányba mentek? - kérdeztem.
- A patak mentén. Meggyorsítottuk lépteinket és utánuk iramodtunk. Estefelé egy düledező malomhoz értünk, ahol egy barátságtalan fekete kutya vicsorította ránk fogát. A nagy ugatásra egy öreg anyóka dugta ki fejét az ajtón.
- Adj' Isten, anyóka - mondtam.
- Adj' Isten - felelte az öreg -, mit akarnak?
- Maga a molnárné?
- Dehogy is vagyok én a molnárné. Rég berozsdásodott már ez a malom! Csak mert üresen állt a ház, azért költöztem ide. Jó az ilyen ingyen lakás egy ilyen szegény asszonynak.
- Valamit szeretnék kérdezni, nénike.
- Ha tudok, szívesen megfelelek rá.
- Nem látott errefelé egy aggastyánt, egy asszonyt, meg egy gyereket. Tegnap Bleistadtból indultak el és Graslitzba törekedtek.
- Szent Isten, azokat keresik. No akkor ugyancsak rosszkor jöttek.
- Miért?
- Mert az aggastyán éppen most haldoklik. Mit akarnak az asszonytól?
- Elvesztett valamit, azt hoztuk el neki.
- Hát akkor csak kerüljenek beljebb. Kinyitotta előttünk az ajtót és beeresztett. A nyomorúságos kis szobának rozoga ágyán feküdt az aggastyán. Leánya és unokája ott térdeltek az ágy mellett. Az asszonyt annyira elővette a fájdalom, hogy észre sem látszott venni minket, csak a fiú bólintott felénk szomorúan.
- Mióta vannak itt az idegenek? - kérdeztem súgva az öreg asszonytól.
- Dél óta. Az éjjel szakadatlanul haladtak előre a hóban.
- Ettek valamit?
- Egy falatot sem. Szegény vagyok én ahhoz, hogy vendégeket kínáljak és nekik nem volt semmijük sem. Az aggastyán most felnyitotta szemét és kezét áldólag tette gyermekére, unokájára.
- Isten veletek, édeseim. A viszontlátásra. Az utolsó szavak csak gyenge lehelletként hagyták el ajkait.
- Meghalt.
Ekkor az asszony, olyan hangon, mintha belőle is elszállt volna az élet, mondta:
- István, nagyatyád meghalt. Sírj te, mert én nem tudok sírni. Csak most vett észre minket. Mozdulatlan merevséggel mondta:
- A tegnapi diákok, mit akarnak?
- A hajójegyét elvesztette Falkenauban, azt hoztuk el - mondottam.
- Köszönöm. Tegye le oda az asztalra.
- Csak február elsejéig érvényesek ezek a jegyek - folytattam beszédemet, mert úgy gondoltam, hogy kötelességem nehéz helyzetében tanáccsal szolgálnom.
- Most, hogy kedves atyja meghalt, a hajóstársaság, ha idejében bejelenti, megtéríti önnek az ő hajójegyének árát.
- Nem tudom, elérek-e Brémáig - mondotta teljesen apatikusan, hangtalanul.
- El kell mennie. Nézze, ezt egy jó barátja küldi önnek, vegye és tegye el. Nem tudtam másképpen cselekedni, neki adtam minden pénzemet. Az asszony mozdulatlan merevséggel nyúlt utána.
- És itt van egy kis harapni való is, amit önök számára hoztam. Jó éjszakát, asszonyom!
- Jó éjt! A gyerekkel kezet fogtam, aztán elsiettem Carpioval együtt.
- Oh, Sappho - mondta odakünn a barátom -, ezt a malmot és ezt a jelenetet, mely odabenn végigjátszódott, nem felejtem el sohasem.
- Én sem!
- Mennyi pénzt adtál neki?
- Minden vagyonomat. Azt, amit a versért, a zsoltárért kaptam és amit Franzl adott, de még az utazásra szánt garasokat is hozzátettem.
Ezek után visszafordulhatunk, Carpio, és mehetünk haza. Kirándulásunknak vége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése