Második fejezet - A "Prayerman"

Második fejezet - A "Prayerman"

Ezóta az esemény óta sok esztendő múlott el. Belekerültem az "Élet" szigorú iskolájába, mely a tudatlan, tapasztalatlan diákból férfiúvá érlelt. Sok-sok fáradsággal, nélkülözéssel teli év van mögöttem, melyek alatt gazdag tapasztalatokat szereztem. De ami mindennél többet ér, ezek alatt a kalandos évek alatt nyertem meg Winnetout barátomul, ezt a pompás férfiút, akinél delibb, tökéletesebb és jobb embert nem hord a föld.

Ezzel a nemes indiánnal jártam be Rio-Pecoson át Texast és az egész indián területet, ahol a vad törzsek, mint Winnetou jó barátját ismertek és féltek. Ott vettem fel az Old Shatterhand nevet és ott tanulták meg az emberek Winnetou nevét és Old Shatterhandét együtt emlegetni.

Ezek a mi együttes barangolásaink sok beszédre adtak okot. Voltak, akik azt gondolták, hogy kihasználom Winnetou barátságát és megszerezem általa azt a sok aranyat, melyet az indián vidéken még nagy számban lehet találni. A fehérek között az a tévhit van elterjedve, hogy az indián egy egész sereg olyan helyet ismer, mely még kiaknázatlan, de ha tüzes vassal fenyegetnék, akkor sem árulná el ezeket a rejtekhelyeket. Tény, hogy rengeteg aranyat rejtegetnek folyóik és nem egyszer volt alkalmam Winnetouval valóságos kincses gazdagságra így ráakadni. De az aranyakat sohasem tartottuk meg magunknak, mert mindig találtunk olyan embereket, akik segítségünkre rászorultak.

Nekünk nem kellett a kincs, csak éppen annyi pénzt tartottunk meg magunknak, amennyire szükségünk volt. Nem a kincskeresés hajtott engem a vadnyugatra, hanem Winnetou iránt érzett nagy-nagy szeretetem és az érdeklődés mellyel ez idegen föld és nép iránt viseltettem.

A vörös indiánok között sok olyan híres törzs van, akikhez valóságos dicsőség hozzátartozhatni. Ilyen törzshöz tartozott Winnetou is, akinek számos őse volt már törzsfőnök és aki maga is népének vezére volt. Valamennyi alattvalója lelkesedett érte, amin én éppenséggel nem csodálkoztam, mert ezt a nagyszerű férfiút egész különös képességekkel áldotta meg a sors. Emberszerető volt és igazságos okos és előrelátó, azonkívül csodálatosan kifejlett érzékszervei voltak. Olyan kitűnő hallása volt, hogy a legcsekélyebb nesz sem tudta elkerülni figyelmét és gyakorlott éles szeme különös képességgel bírt a nemes érc fellelésére.

De amint mondottam, Winnetou ezt a csodálatos képességét csak nagyon ritkán használta ki önmaga számára. A vadnyugaton vadászattal szerezte meg a mindennapit, csak olykor-olykor, ha a "civilizált" világba kívánkozott, akkor volt szüksége aranyaira.

Én körülbelül ugyanígy voltam vele, mint ő. Ha civilizált helyeken jártam, meg tudtam élni keresetemből, melyre könyveim és közkedvelt cikkeim révén tettem szert. Mint Old Shatterhand hírlapíró, divatos nevem volt a hírlapirodalomban. A vadnyugatról szóló leírásaimért versengtek a kiadók.

Ezúttal Winnetounak törzsével voltak elintézni valói, nekem pedig különböző kiadóimmal, miért is rövid időre elszakadtunk egymástól, de találkát adtunk egymásnak St. Josephben, a Hannibál vasút nyugati végállomásán, hogy aztán újult erővel és friss kedvvel vágjunk neki a Missisippin át keletnek, mely ezúttal utazási célja volt barátomnak.

A megbeszélt időnél valamivel hamarabb érkeztem St. Josephbe és miután ott mindenki már túlságosan ismert és vagy kíváncsiságával, vagy pedig tolakodásával túlságosan zaklatott, elhatároztam, hogy Westonba menekülök előlük. A szállodásnak - titoktartás mellett - persze elárultam tartózkodási helyemet és kértem, hogy Winnetout oda küldje utánam.

Westonban - hál Istennek! - nem ismertek rám, azt azonnal észrevehettem, mert a vendéglőben, ahová betértem, éppen rólam beszélt egy fiatal, körülbelül 27-28 éves pincér a gazdájával.

- Mylord - mondta a pincér és egy újságlappal hadonászott izgatottan -, tetszik tudni, mi áll ebben a lapban? Hogy Old Shatterhand St. Josephben van!

- Old Shatterhand?

- Igen. Oh mylord, adjon nekem szabadságot egy fél napra. Nekem látnom kell őt s beszélnem vele.

- Ugyan kérem, mi jut eszébe!

- Nem nyugszom addig, míg nem beszéltem vele. Kérni fogom, könyörögni fogok neki, hogy ajánljon be Winnetounak is és vigyenek el magukkal következő utazásukra.

- Fiatalember - mondta a vendéglős, mialatt én nyugodtan tovább ettem, mintha ehhez a beszélgetéshez semmi közöm sem lenne -, fiatalember, verje ki fejéből ezt a kalandosság utáni vágyakozást. Örüljön, hogy olyan jó állása van itt nálam, ahol olyan sokat kereshet.

- Bocsásson meg, mylord, de nekem okvetlenül beszélnem kell Old Shatterhanddel!

- Ma este táncmulatság van itt, én önt nem nélkülözhetem, menjen át holnap. Bár igazán nevetségesnek tartom vállalkozását. Mit gondol, ha Winnetou és Old Shatterhand mindenkit magukkal vinnének, akik útitársukul felajánlkoznak. Bosszantó és nevetséges!

Szegény fiú szomorúan hajtotta le fejét, amint ránéztem, részvétet éreztem iránta, aztán hirtelen átvillant agyamon a gondolat, hogy ez talán valamilyen tanult ember, aki csak átmenetileg pincéreskedik, Amerikában ez gyakori eset. Hány orvos volt pincér pályája kezdetén!

- Hiába menne át St. Josephbe, uram - mondtam ekkor a pincérnek -, Old Shatterhand már nincs ott. A szegény fiú lángvörös lett az izgalomtól.

- Honnan tudja, mylord! Ismeri őt talán?

- Úgy mint sajátmagamat.

- No de ilyet! Szóval nincs már St. Josephben. Vajon hol van?

- Azt ő tudja egyedül.

- Oh uram, hallgasson meg engem, a nevem Rost Herman és itt tanultam Amerikában az orvosegyetemen. Orvos vagyok és ellenállhatatlan vágyam van az indián fajnak egészségügyi szempontokból való tanulmányozására. Azért jöttem ide és vártam a jó alkalomra, mert ez a határhely, ahová Winnetou és Old Shatterhandnek okvetlenül el kell jönnie. Meg akarom kérni, vigyenek magukkal a vadnyugatra.

- Mindenesetre egészen más szempontból ítélem meg most az ön dolgát, mióta tudom, hogy orvos - mondtam neki -, de azért nem nagyon biztathatom, hogy reményei teljesülnek. Különben is úgy tudom, hogy ezúttal Winnetou keletre szándékozik menni.

- Keletre! Oh Istenem! De bárhogy is van, mylord, könyörgöm, ajánljon be Old Shatterhandhez. Ebben a percben megzavartak. Egy feketébe öltözött, leborotvált képű, papkülsejű ember állt meg az asztalom előtt. Szemét áhítatosan emelte az ég felé, kezében pedig egy kis kézitáskát tartott.

- Ez egy prayerman - magyarázta a kis pincér -, így nevezik Amerikában azokat a férfiakat, akik szent zsoltárok és imádságos könyvek eladásával foglalkoznak és az embereket a templomba járásra és imádkozásra buzdítják.

A szent ember kinyitotta táskáját és egy marok írást vett ki belőle nekem. Mintha imádkozna, néhány szót mormolt és kezét áldólag emelte fejem fölé.

Nekem ez a férfi nem tetszett, hiszen üzletszerűleg űzte a vallásosságot, de hogy megszabaduljak tolakodásától, vettem tőle huszonöt centért egy füzetkét. A füzet címe ez volt: "Karácsonyi versek".

A prayerman dühös pillantással mért végig.

- Többet nem vesz?

- Köszönöm, nem.

- No, a takarékossága nem jól fog kamatozni az úrnak a túlvilágon.

Bosszantott rendreutasítása, de nem szóltam semmit. Amint kinyitom a kis könyvet, mi ötlik szemembe először is, az a versem, melyet diákkoromban írtam:

Az emberek megváltója

Megszületett immáron,

Békesség lesz, boldogság lesz

Ezentúl a világon.

Képzelhetik meglepetésemet! Mikor végre magamhoz tértem, megkérdeztem a prayermant, hogy jutott ehhez a vershez.

- Egy szentéletű asszony adta ide nekem, aki állandó vevőm és itt lakik Westonban, Hillerné a neve - mondta az álszenteskedő és elém tartotta újból árukészletét.

- Ismeri a vers szerzőjét? - érdeklődtem tovább.

- Hogyne. Egy közönséges aljas gazember írta, egy lótolvaj, aki akasztófán végezte életét. De úgy járjon mindenki, aki szent írásokra sajnálja a pénzt. A düh úrrá lett felettem, megkaptam az álszenteskedőt és alaposan megráztam.

- Hazudsz, gazember! Minden szavad hazugság. És egy ilyen meri szájába venni Isten nevét. Ki veled, te csaló, bitang.

Kidobtam és utána hajítottam írásait. A vendégszoba többi vendégei szótlanul, csodálkozva nézték végig ezt a jelenetet.

Magamhoz hívtam a kis pincért, aki úgy látszik azt hitte, hogy a prayerman további sorsáról akarok érdeklődni, mert kérdezés nélkül mondta:

- Bement a szobájába, kérem.

- Nem érdekel, azt mondja meg, ismeri Hillernét?

- Igen,

- Itt lakik Westonban?

- Igen, a fiával. Férje prémvadász és sokat van a hegyek között, egészen be kell hatolnia a vadnyugatra. Az indiánok úgy látszik tisztelik, mert harci nevet adtak neki.

- Hogy hangzik az a név?

- "Nana-po", de hogy mit jelent, én nem tudom.

- Igazán? És Hiller sem árulta el senkinek?

- Nem, furcsa, szófukar ember az.

- Hiller úgy látszik az utahokkal, vagy a sosonokkal van jó barátságban, mert Nana-po ezeknek a nyelvén jelenti azt, hogy "bátyám". Miután azonban az utahoknál ritka a prém, úgy valószínűbb, hogy Hiller a sosonok barátságát bírja. Ez az indián törzs nagyon tisztelheti, ha kitünteti a Nana-po névvel.

- Uram - mondta csodálkozva a pincér -, hogyan tudja ön mindezeket? Kihez van tulajdonképpen szerencsém?

- Mayer a nevem - mondtam gyorsan, igazi családi nevemet, a Mayt így meghosszabbítva. Felálltam és kimentem a vendégfogadó elé. Hillerné érdekelt. Hogyan jutott a versemhez? Hogy nem amerikaiak Hillerék, azt hallottam, honnan jöttek hát ide? Csak talán nem...?! Nekiindultam, hogy megkeresem őt és véget vetek minden bizonytalanságnak. Egy csinos kis házhoz utasítottak. Ebben laktak Hillerék. Az előkertben egy asszony foglalatoskodott a rózsatöveknél. Köszöntöttem őt.

- Hillerné asszonyhoz van szerencsém? - kérdeztem.

- Igen, uram.

- Nem találkoztunk mi már egyszer az életben? - kérdeztem tőle, mert amint rám vetette tekintetét, azonnal ráismertem.

- Oh uram, ön roppant ismerősnek tetszik nekem - volt a nyájas felelet.

- Nem itt Amerikában, hanem a régi hazában, amikor az ön neve még nem Hiller, hanem Wagner volt. Az asszony arca halálsápadt lett.

- Istenem! Hát itt is üldöz a végzet! Hát hiába menekültem előle, itt is rám talál. Hát sohasem szabadulhatok meg a múlt átkától? Megnyugtattam.

- Félreért asszonyom. Én önt életemben össze-vissza csak kétszer láttam; én nem mint üldözője vagyok itt. Valami nagyon érdekel. Egy Wagner nevű asszonynak adtam oda versemet, melyet ma nyomtatásban áruba kínált nekem egy prayerman, aki azt mondta, hogy versemet öntől kapta. Az asszony tágra nyitotta szemét. Egész testében remegett.

- Egy verset, amelyet nagyon szerettem, csakugyan oda adtam a prayermannek, de hát ha az az ön verse, akkor ön a diák...

- Az vagyok.

- Aki utánunk jött a malomba, mikor apám meghalt?

- Igen.

- Akitől az útiköltséget és az élelmet kaptuk. István! István! - kiáltott be izgatottan a házba - nézd ki van itt!

Szegény asszony szinte elájult az örömteli izgalomban.

A fiú, a sok évi távollét dacára is megismert és egyenesen a nyakamba borult.

Megtudtam, hogy jogot tanult, hogy örökösen a hazai törvénykönyveket bújja, mert a régi hazában valami sérelem esett rajtuk, melyért jogorvoslást keres.

Természetesen meghívtak, hogy lakjak náluk, de én ezt a meghívást el nem fogadtam. Mikor búcsúztam tőlük, szavamat vették, hogy vacsorára visszajövök, amit szívesen ígértem meg, annál is inkább, mert a vendégfogadóban táncmulatságra készültek este és én nyugalom után vágyódtam.

Néhány kéziratomat akartam átnézni, egy pohár sört rendeltem hát és beültem a vendéglő éttermébe. A szemközti asztalnál egy ember ült, ki sóváran nézett át hozzám. Úgy látszik unatkozott és engem szemelt ki szórakoztatásul. Végre is vette sörét és átült az én asztalomhoz.

- Good evening, Sir! Szép az idő, ugye?

- Yes.

- Tudod-e, hogy ma itt ünnep van?

- Yes.

- A céllövők ünnepe! Jól tudsz célba lőni, uram?

- Yes.

Nem akartam vele beszédbe elegyedni, azért kezeltem ilyen röviden, de őt ez úgy látszik nem háborgatta.

- Én is jó céllövő vagyok - mondta az idegen -, meglátod, ha itt maradsz néhány napig. Elutazol már holnap?

- No.

- Te is idegen vagy itt, úgy látom, csak úgy mint én. Szóval pajtások vagyunk. Igaz-e? Ismersz engem?

- No.

- A nevem Watter. Bizonyára sokszor hallottad már ezt a nevet.

- No.

- Hát a Welley nevet hallottad-e?

- No.

- Ugyan már, hát egyebet se tudsz mondani, mint "Yes" meg "no". "Yes" meg "no". Hogy hívnak?

- Mayer.

- Mi a foglalkozásod, Mr. Mayer?

- Író vagyok.

- Nohát ez furcsa. Tudod-e én mi vagyok?

- No.

- Aranyhalász. Welley a társam. Együtt szoktunk ketten aranyért járni a folyókba. Tudod-e mi az a finding-hole?

- No.

- Nohát én megmagyarázom neked. A folyó medrében lyuk, hová a folyó az aranyat belemossa. Természetesen nehezen lehet ráakadni, mert a víz a lyukat egészen eltakarja. De aki jártas az ilyen dolgokban, az mégis rátalál. Persze jó búvárnak is kell lenni. Ha egy kiszáradt folyó medrébe akad az ember ilyen "finding-hole"-ra, akkor szüret! Hiszen érted?

- Yes.

- Yes, yes, yes! Ki látott már ilyen szófukar embert! Ugye most kíváncsi vagy, hogy találtunk-e "finding-hole"-t?

- No.

- Nohát találtunk! Nagyszerű fogást csináltunk! Annyi arany volt benne, hogy gyalogszerrel el sem bírtuk hozni, azért aztán úgy határoztunk, hogy Welley tutajon vontatja le a vízen. Jó volt, hogy útnak indult a kinccsel, mert tudnod kell, hogy máris akadtak üldözőink, négy ember ránk támadt, akik szívesen elszedték volna tőlünk az aranyat.

- Mikor magadra maradtál, nem láttad az üldözőket?

- No.

- És Welleyvel hol adtatok egymásnak találkát?

- Itt Westonban, ebben a szállodában.

- Az aranyadat beváltottad már pénzre?

- Ugyan hová gondolsz, azzal még várok míg Welley itt lesz.

- Félek, hogy azt sohasem látod már viszont. Nekem az a véleményem, hogy az üldözők tudják, hogy Welley sok aranyat hoz és ártalmatlanná tették.

- Azt hiszed, hogy megölték és kirabolták?

- Azt hiszem. Számításom szerint a tutajnak már régen itt kéne lennie és ha Welley csakugyan olyan jó barátod, mint ahogy mondod, akkor kötelességed utána járnod, hogy valami úton-módon hírt halljál róla. Watter haragra lobbant.

- Ugyan no, csak nem hiszed, hogy megijedek rémítgetéseidtől. De megnyílt egyszerre a szád! Hallod, ha okosabbat nem tudsz beszélni, jobb lenne ha a "yes" és "no"-nál maradtál volna.

- Csak aztán vigyázz, hogy a te aranyaidra is ne kerüljön a sor!

- Az én aranyaim ládában vannak és a ládát lezárt szekrényben tartom, melyhez a kulcs, lám itt van a zsebemben, ha éppen tudni akarod. Különben pedig okosabb volna, ha nem tolakodnál úgy a tanácsaiddal, mert ezt én senkitől sem tűröm, még Winnetoutól sem.

- Winnetou? Ismered őt?

- Meghiszem.

- Személyesen?

- Persze.

- Ugyan.

- És Old Shatterhandot is, mert tudnod kell, hogy ők elválaszthatatlan jó barátok.

- Oh, úgy most már tudom, szóval Old Shatterhandet is ismered. Nohát ezért a barátságért igazán irigyellek.

- Irigyelhetsz is. Azt kijelentem, hogy azok büszke emberek és biztosan nem ülnének le egy ilyen senkiházival, mint amilyen te vagy, egy asztal mellé.

- Talán te is visszaülnél a helyedre.

- Jut eszembe, lódulj te el innen - mondta Watter.

- Micsoda - kiáltottam ingerülten és aztán székestül együtt felemeltem a hetyke legényt és letettem amellé az asztal mellé, ahonnan hozzám ült. Az étterem vendégeinek hahotázása és tapsolása közepette ment végbe ez a jelenet. Watter arca lángba borult. Dühösen ugrott nekem. De akárhol is akart hozzám érni, kivédtem ütéseit.

- Lo-lo-up-Come-on! - lelkesített minket a nézőközönség. Watter kimerült.

- Az ördög lakozik benned - kiáltotta -, hogy sehogyse bírok veled. Én, hogy véget vessek a párviadalnak, egy kézzel felemeltem és az ablakon át kitettem az utcára. És mert a közönség nagyon mulatott ennél a műveletnél, hát újból visszaemeltem a terembe és leültettem szépen a padlóra. Watter felállt, haragtól izzó pillantással mért végig, aztán elhagyta a termet. Miután itt volt az ideje, hogy Hillerék vacsorájához átöltözködjem, én is szobámba siettem. A szobámból ajtó vezetett át egy másik szobába. Az ajtó kulcsa az én oldalamon volt. Hogy teljesen tájékozott legyek, kizártam ezt az ajtót és láttam, hogy a másik oldal felől egy óriási szekrény zárja el az utat. A szekrény oly nagy volt, hogy teljesen eltakarta az ajtófát, úgy, hogy a másik szoba tulajdonosa előtt teljes titokban maradhatott létezése. Hillerékhez érve, azonnal vacsorához ültünk. Beszéd közben sok szó esett Amerikáról, az amerikai életről, a civilizált vidékről és a vadnyugatról. Hillerné elmondta, hogy ura prémvadász és már régen otthon kellett volna lennie, de valamilyen érthetetlen okból elmarad. St. Louisban a prémvadászok központi gyülekezőhelyén sem tudják Hiller késését mire magyarázni. Attól tartanak, hogy a hegyek között lakó indián törzsek között van békétlenség és ezzel függ össze Hiller elmaradása.

- Sohasem kapott hírt tőle?

- Egy darab bőrt kaptam néhány hét előtt, de nem tudom, mit kezdjek vele. Senkisem tud belőle kiokosodni.

- Az a bőrdarab bizonyára valami levél.

- Magam is azt hittem, annál is inkább, mert egy indián hozta és azt mondta, hogy Nana-po squaw-jáé, ami azt jelenti, hogy Nana-po feleségéé. Istenem, de ha közel-távolban nincs egy lélek sem, aki nekem ezt a bőrdarabkát meg tudná magyarázni. Igen, ha a sors véletlenül idehajtaná Old Firehandet vagy Old Shatterhandet, akik értik az indiánusok nyelvét.

- Kérem mutassa meg nekem azt a bőrdarabot.

- Önnek?

- Remélem megvan még?

- Természetesen.

- Hátha ki tudok belőle okosodni.

- Kérem.

Hillerné eltávozott. Rövid idő múlva egy levélpapír nagyságú bőrdarabbal tért vissza.

- Ez az tessék. Alaposan szemügyre vettem a bőrdarabot. Hillerné mosolyogva kérdezte.

- No ugye, hogy semmiben sem különbözik más bőrdaraboktól?

- Azt éppen nem mondhatnám.

- Ugyan! Mit akar ezzel mondani?

- Azt, hogy ez egy levél

. - Lehetséges? Csakugyan? Nem téved? Hiszen semmi sem látszik rajta.

- De benne.

- Benne?

Hát egy bőrdarab hogyan lehet belül üres?

- Belül sem üres, hanem két bőrdarab van együvé ragasztva.

- Lehetetlen!

- Már pedig úgy van. Kérek egy ollót és egy tál vizet. Sietve tették elém az ollót és a vizet. A bőrdarabot négy oldalról körülvágtam és aztán beledobtam a vízbe. Egy fél óra sem telt bele, mikor az átázott két bőrlapot így széjjel tudtam venni. S nem tévedtem, az alsó bőrlapba pontok, vonalak és alakok voltak belevájva.

- Mit jelentsen ez? - kérdezte Hillerné, aki csak úgy reszketett az izgalomtól.

- Kitűnően olvasható indián kézirat - mondottam.

- S nincs senki, aki el tudná olvasni? - jajveszékelt az asszony.

- Nyugodjék meg asszonyom, én fel fogom önnek ezt a levelet olvasni.

- Ön uram? Ön? Hol tanulta volna ezeket a jeleket?

- Az indiánoknál. Aztán belekezdtem a levél olvasásába: "Kikatsa a varjúk törzséből való indián küldte ezt a levelet és tudatja Nana-po feleségével, hogy Nana-po négy sosonnal egyetemben hat indiánust megölt a varjú indiánusok törzséből."

- Az én uram sohasem ölne meg senkit - utasította vissza ezt a vádat Hillerné. - Kérem figyelje tovább a levelet, szóval "a varjak elfogták a gyilkosokat".

- Szent isten! A férjemet is?

- Sajnos!

- Istenem, mi lesz vele! Olvassa gyorsan, gyorsan, gyorsan.

- Csak nyugalom asszonyom. Semmi baja sem történt. Hiszen él.

- Jaj, hátha meg akarják ölni!

- Ugyan asszonyom, minek ez a hiábavaló izgalom. Lássuk mi áll itt tovább: "a varjak elszedték Nana-po-nak minden prémjét, de életben hagyták, míg ellenben a négy sosont kivégezték. Három teljes hónapot adnak a varjak Nana-po kiszabadítására, ha a váltságdíj addig megérkezik."

- Mi a váltságdíj?

- "365 darab fegyver".

De mit jelent itt ez a latin H-betű?

- Ezt az uram írta ide. Hillert jelent. Bizonyára ő is azt akarja, hogy a váltságdíjat odaküldjem számára. Óh, mily rettenetesen szenvedhet szegényke a fogságban!

- Ne gondolja asszonyom. Én magam is már többször estem indián fogságba és tudom, hogy nem bánnak olyan rosszul az emberrel, ha azt hiszik, hogy váltságdíjat kapnak a foglyukért.

- Oh, uram, kicsoda Ön, hogy mindezt tudja? Ez nem függ már össze a hírlapírással!

- De az "Old Shatterhand"-séggel igen - mondtam mosolyogva

. - Az "Old Shatterhand"-séggel? - kérdezte ámulva.

- Hát az hogy jön ide?

- Mondja inkább, hogy jött ide. Nohát: a saját lábán.

- Old Shatterhand?

- Ugyanaz - mondtam és nevettem.

- Uram, csak nem akarja mondani...

- Hogy a hajdani diák, May Károly és Old Shatterhand, aki itt ül most az ön asztalánál, egy ugyanaz a személy. De igenis, azt akarom mondani. -

Anyám - kiáltott fel a fiatalember -, ki más lehetne! Ő lesz az, aki elmegy apámhoz és hazahozza őt nekünk.

- Csakhogy édesapja a vadnyugaton van és Winnetou ezúttal kelet felé szándékozik.

- Szóval Winnetou is idejön. Hurrá! Winnetou és Old Shatterhand! Old Shatterhand és Winnetou! Oh, anyám olyan ez a nap, mint amilyent még soha meg nem éltem! Hogy kívántam mindig, hogy viszontlássam a kedves falkenaui diákot és most itt ül mellettem. És Winnetou is, ez a csodás indián, akit Old Shatterhand leírásaiból annyira nagyra tartok, idejön. Anyám, anyám, de boldog nap ez a mai. A csendes ifjúra alig lehetett ráismerni. A lelkesedés kiült az arcára és két kezét egyszerre nyújtotta nekem.

- Mily szerencse, szerencsétlenségünk közepette, hogy ön itt van - mondta halk hangon Hillerné.

- Szívesen állok szolgálatára asszonyom, de természetesen Winnetou elhatározása lesz itt a döntő.

- Oh, a nagy apacsfőnök, Winnetou, sem fog ellenkezni. Közben este lett és én útra keltem. Búcsúzásom előtt még megkértem Hillernét, hogy senkinek se mondja el, miszerint Old Shatterhand volt a vendége.

- Pedig, de szívesen kürtölném világgá - mondta az asszony és hálásan nézett reám -, hogy milyen nagy és milyen jó ember ült ma asztalomnál. Mire a vendégfogadóhoz értem, már víg zeneszó hangzott onnan. Az étterem teljesen megtelt vendégekkel és a kis pincérnek ugyancsak volt dolga. Az egyik asztalnál ott láttam Wattert, aki élénken magyarázott valamit a prayermannek. No, ha ezzel is olyan bizalmasan beszél aranyairól mint velem, akkor annak nem jó vége lesz. Már ki akartam fordulni az ajtón, mikor láttam, hogy a prayerman szemével jelt ad egy gonosz külsejű embernek, aki egy másik asztalnál négy-öt emberrel ült együtt. Úgy éreztem, hogy kötelességem volna Wattert figyelmeztetni arra, hogy érdemtelenre pazarolja bizalmát, de aztán meggondoltam a dolgot. Mi közöm hozzá? Mit ártsam be magam olyan dologba, mely nem tartozik rám! És mentem egyenesen a szobámba. Leültem az asztalhoz és szorgalmasan dolgoztam azon a kéziraton, melyet a "New-York Herald"-nak szántam. Az étteremből vad tánczene hangzott át hozzám, de az nem zavart. Most elhallgatott a zene és én hirtelen hangokra letten figyelmessé, melyek a szomszéd szobából hangzottak felém.

- Ki az? - kérdezte odaát valaki.

- Eressz be hamar - mondta egy hang az ajtó előtt, - mert még rajtakapnak.

- Te vagy az? Hát csak gyere be gyorsan.

Ez a szó, hogy "rajtakapnak" figyelmessé tett. Kinyitottam a szomszéd szobába vezető ajtót és figyeltem.

- Nem hallgathat itt ki minket senki? - kérdezte a hang odaátról.

- Nem - volt a felelet.

- De hiszen még egy szoba van itt a folyosón, közvetlenül e mellett a szoba mellett.

- Tudom, de az lakatlan.

- Érdeklődtél?

- Igen, de ha lakna is odaát valaki, ilyen vastag falakon át nem hatol a hang. Szóval nem vették észre, hogy ajtó van a falba vésve.

- Foglalj helyet. Megfigyelted Wattert?

Nos, mit gondolsz?

- Azt hiszem, könnyebben tudunk majd vele elbánni, mint óvatos ba...

A többit elnyelte a zene, mely újból vadul harsant fel az étteremből. Vajon kik beszélhetnek odaát? Mindenesetre a prayerman és az az idegen, akivel értelmes pillantásokat váltott.



De kire vonatkozhatott szavuk, hogy "óvatos"... Oh, talán Welleyre? Akkor hát nem tévedtem és Welley gyilkosságnak esett áldozatul, s gyilkosai itt vannak a szomszéd szobában. Nem tudtam tovább dolgozni. Figyelmemet teljesen lekötötték ezek az események. Vártam lélegzetvisszafojtva.

A zene most végre ismét szünetelt és én újból kivehettem szomszédaim beszédét.