Második fejezet fojtatása....

Második fejezet fojtatása....

- Megmutattad neki az aranyaidat?

- Persze, hiszen másképpen nem került volna kelepcébe.

- Mit mondott?

- Majd kiesett a szeme a nagy kapzsiságtól.

- A fő dolog, hogy belement az alkuba?

- Azonnal.

- Mennyit kértél?

- Százezer dollárt.

- Oh! És ő mit szólt?

- Sokalta, és ötvenezret kínált.

- Az is elég! - mondta most odaát az az ember nevetve, akiben így látatlanul is, egészen határozottan, a prayermant ismertem fel.

- De én még szorítottam, és így hetvenötezerben egyeztünk meg.

- Mikor fizetendő?

- Abban a percben, amikor átadom neki a "Finding-hole"-t.

- Milyen pénznemben fizet?

- Ugyan, ki tudna pénzt olyan messzire és olyan magasra felcipelni? Majd utalványt ad.

- Pfuj!

- Mit jelentsen ez, hogy pfuj?

- Nem szeretem az utalványokat, azok sohase biztosak.

- De ez biztos.

- Honnan tudod?

- Mert ott voltam vele a bankban, ahol az utalványt megírta és a bankárnak meghagyta, hogy a pénzt fizesse ki nekem azonnal, ha az utalványt előmutatom.

- És ki lesz a búvár? Ki fogja kivenni az aranyat a "Finding-hole"-ból?

- Az öreg kitűnő úszó, de elhozza magával német unokaöccsét is, aki szintén mestere az úszásnak. Majd ők kihozzák nekünk az aranyat és ha abban a hideg vízben való fürdés nem okozza halálukat, majd segítünk rajtuk másképpen! Ha-ha-ha!

- Ez aztán a jó fogás! Akkor meglesz a "Finding-hole''-i aranyunk is, meg a hetvenötezer dollár a bankból is. Ha ez a fogás sikerül, akkor igazán nyugalomba vonulhatunk. Csak minden programszerűen sikerüljön. Welleyvel majdnem rosszul jártunk. Sokkal óvatosabb volt, mint ez a buta Watter, aki szinte a zsebébe rakja az embernek aranyait. Egészen jó volt, hogy hagytuk aranyaival idejönni, legalább nem nekünk kellett vele cipelődni.

Most megint rázendített a csinnadratta-bumbadratta és én magamra maradtam gondolataimmal.

Ki lehet az a kapzsi öreg, akit ezek egy "Finding-hole"-hoz csábítanak s akinek hetvenötezer dollárért eladják a "Finding-hole" tartalmát. Vagyis, hát dehogy adják oda! Csak odacsábítják az öreget és majd ha elszedték tőle a hetvenötezer dolláros utalványt, vele meg német unokaöccsével üríttetik ki a "Findig-hole" tartalmát. A jéghideg vízben való búvárkodás nem csekély dolog! Azt kevesen bírják ki! És ezek a gonosztevők még arra is el vannak készülve, hogyha kell, elteszik láb alól a rászedett öreget és unokaöccsét.

A zene elhallgatott, de odaát is elcsendesedett minden. Úgy látszik elmentek. Izgatott kedélyhangulatban siettem vissza az étterembe és megszólítottam a doktor-pincért.

- Az étteremben van a prayerman?

- Igen.

- Mióta?

- Már órák óta.

- No de egy kis időre távozott onnan?

- Egy percre sem!

- Az lehetetlen! -

Pedig úgy van.

- Hallja doktor, nekem sietős a dolgom és nem akarok ezzel a sok ide-oda kérdezősködéssel időt fecsérelni. Önt beavatom titkomba és ha senkinek sem beszél róla, meglátja, hogy Winnetou és Old Shatterhand nem lesznek hálátlanok ön iránt. A prayermannek okvetlenül el kellett mennie. Talán csak elkerülte az ön figyelmét?

- Ki van zárva, Mr. Mayer. A prayerman folyton iszik, úgy látszik versenyt isznak Watterrel és így állandóan dolgom van náluk.

- Hol van a prayerman szobája?

- A hátsó épületben.

- Lehetetlen! Hát nem az én szobám mellett?

- Az a szoba üres, nem lakik benne senki. Itt a kulcsa.

Egészen megzavarodtam.

- Kérem, doktor, adja ide azt a kulcsot. És ne felejtse, hogy titoktartást ígért. Siettem a kulccsal a mellettem levő szobába és kizártam. Alighogy beléptem, rögtön rájöttem, hogy gyanúsításom jogos volt. A földön egy kis papír feküdt, egy zsoltár volt rányomtatva. Nyilván az álszenteskedő gazember vesztette ki zsebéből, aztán az asztal is tele volt tubákkal. Már pedig délelőtt is megfigyeltem, hogy a prayerman minduntalan előszedi tubákos szelencéjét és tubákot szippant. Szóval nem tévedtem. A nyomorult, hogy feltűnést ne keltsen, nem a saját szobájában tárgyalt, hanem titokban leakasztotta a szegről az idegen kulcsot és beosont a legközelebb levő szobába. Ez bizonyos.

Visszahelyeztem a kulcsot a helyére és kimentem az éjszakába.

Minden kedvem elment az írástól. Az ablakon át láttam, hogy a prayerman és Watter még mindig együtt isznak.

Másnap reggel szobámba kérettem a reggelimet és délig szorgalmasan írtam az elmúlt este félbenmaradt cikkem. Mikor déltájban lementem az étterembe, én voltam ott az egyetlen vendég. Később bejött Watter is, akin ugyancsak meglátszott az előző napi züllés. Sápadt volt és rosszkedvű, de mikor arról volt szó közte és Mr. Rost, a pincér között, hogy mennyire sikerült neki a prayermant lerészegíteni, hangosan kacagott.

- Tudja milyen tökrészeg volt tegnap este a prayerman? - mesélte Watter a pincér-doktornak -, hogy erőnek erejével azt akarta, hogy én őt bezárjam, és szobája kulcsát magamhoz vegyem.

- Nos és megtette ezt Mr. Watter?

- Meg kellett tennem, mert addig nem nyugodott. Attól félt, hogy részegségében valaki felhasználja, betör hozzá és kirabolja.

- De hiszen ha az ellen akart volna védekezni, hát belülről is bezárhatta volna az ajtót - mondta Mr. Rost.

- Hiszen én is ezt magyaráztam neki, de hát tökrészeg volt és nem lehetett vele okosan beszélni. Lássa, még itt van nálam a szobája kulcsa, megyek és kibocsátom. Ezzel elment. Nekem azonban sok gondolkozni valót adott ez a kulcshistória. Nem hittem a prayerman részegségében és szentül meg voltam győződve, hogy oka volt rá, amiért bezáratta magát Watterrel. Vajon nem-e alibi bizonyításra kellett neki ehhez a cselfogáshoz folyamodnia?

Majd kiderül.

Felkerekedtem, hogy meglátogassam Mrs. Hillert, aki ezúttal még sokkal szívélyesebben fogadott és látszott rajta, hogy csakugyan örül nekem.

A fiatalember pedig olyan őszinte ragaszkodással közeledett hozzám, hogy szinte jólesett. Együtt indultunk az erdő tisztására, ahol a vadászok céllövő versenyüket tartották.

Ezen a versenyen mindenki részt vehetett, akinek jó szeme és jó fegyvere volt. Természetesen egy egész sereg nézője is akadt a látványosságnak. A prayerman is ott állt a céllövők között és egy fegyvert tartott a kezében, mely nekem azonnal feltűnt. Megkértem a fiatal Hillert, hogy férkőzzön a prayerman közelébe és olvassa el a fegyver csövére vésett cég nevét.

Hiller visszajött és jelentette, hogy a fegyver a következő felírással bír: "Ralling Shelbyville, Tenn". Ez a név megragadta figyelmemet. A vadnyugaton tudniillik vannak vadászok, akiknek fegyverei ugyanolyan híresek, mint ők maguk. Az egész környéken csak egy Ralling-fegyvert ismertem és az Amos Sannelé volt, egy derék öreg prémvadászé, akivel egyszer Utah-ban, egyszer meg Montanában találkoztam. Tudtam, hogy Amos Sannel a világ minden kincséért sem válna meg fegyverétől, ha tehát a fegyver másnál van, akkor csak elrabolhatták tőle.

Míg így gondolkoztam, a céllövő verseny már nagyban folyt, most a prayermanon volt a sor, aki kitűnő fegyverével csaknem beletalált a célba.

- Ehhez mit szóltok? - kérdezte és büszkén nézett körül.

- Azzal a fegyverrel én egyenesen a célba lőnék - mondtam előlépve.

Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy kezembe kapjam azt a fegyvert, melyről szentül meg voltam győződve, hogy Amos Sannelé.

- Halljátok a szájhőst - kiáltott dühösen a prayerman.

- No de ilyet nem lehet csak úgy, hübelebalázs módjára mondani. Tessék, itt a fegyver. De úgy vigyázzon uram, hogy bakot ne lőjön. A puska a kezemben volt és most, hogy alaposan szemügyre vehettem, láttam, hogy nem tévedtem. Még Amos Sannel nevének kezdőbetűi is bele voltak vésve a fába.

Felemeltem és céloztam. A golyó talált. A nézőközönség viharos tapsa követte sikeremet. Még tizenegyszer emeltem vállamhoz a puskát és a golyó mindannyiszor pontosan ugyanabba a pontba talált.

- Hurrá! Éljen! - kiáltotta a tömeg.

- Ördöge van - mondta dühtől sápadtan a prayerman.

Feléje fordultam.

- Kié ez a fegyver, szent férfiú? - kérdeztem.

- Az enyém. Vettem.

- Kitől?

- Az előbbi tulajdonosától.

- Ki volt az?

- Egy barátom. Ön úgysem ismeri.

- Mikor vette?

- Már régen, talán tíz éve.

- Ez hazugság!

- Hazugság! Hazugság! Hogy mer engem így megsérteni!

- Maga - Maga - Mayer! - Pshaw!

Én ismerem ezt a fegyvert.

- Haha! Ön úgy látszik mindentudó.

- Ez a fegyver Amos Sannelé. Erre a névre elsápadt az álszenteskedő, de zavartan dadogta.

- Sohse hallottam Amos Sannelről.

- Amos Sannel prémvadász, nekem jó barátom, kinek fegyverével nem egyszer lőttem. Azért találtam vele olyan pontosan a célba.

- Ugyan kérem, mit akar tőlem!

- Ezt - mondottam neki, és úgy odavágtam a földhöz, hogy csak úgy nyekkent. Feltápászkodott, vette a fegyvert és elsietett, de még dühösen felém kiáltott:

- Ezért számolunk!

- De számolunk ám! - mondtam én is és hagytam szaladni, mert tudtam, hogy még egyszer kezem közé kerül.

Nemsokára én is visszamentem a szállóba.

Ahol utunk különvált, ott Mrs. Hiller elbúcsúzott tőlem, de a fiatal Hiller nagyon megkért, hogy engedjem meg neki, hogy még velem maradjon.

- Amúgy is oly keveset lehetek önnel együtt - mondta és az őszinte ragaszkodás csengett hangjából -, hogy minden percet ki szeretnék használni, mikor társaságát élvezhetem.

Megszorítottam kezét és biztosítottam, hogy én is szívesen vagyok vele. Mikor a szállóba értünk, ott nagy volt a riadalom. Watter magánkívül ordított és a seriff után kiabált.

- Hozzatok bírót, rendőrt! - kiabálta -, valaki kirabolt, meglopott! Jaj, jaj, eltűnt a szekrényből az aranyam! Halkan súgva kérdeztem az orvos-pincért:

- Hol van a prayerman?

- Az már elment. Roppant izgatottan jött haza a céllövő versenyről, sietve összecsomagolt és ment. Azt mondta, hogy önnel egy percig sem marad egy fedél alatt.

- Jó kifogás! - gondoltam.

Közben Watter folyton ordított:

- De én vissza fogom szerezni az aranyaimat, mert én tudom, hogy hol keressem őket. Nekem ez a német hírlapíró nagyon gyanús. Minden szem felém fordult.

- Oh, mért voltam olyan bután bizalmas, és mért meséltem el neki mindent. Ez volt a vesztem. De azért még nincs vége mindennek, csak a seriff jöjjön. A következő percben mozgás támadt a közönség körében és halk suttogás:

- Itt a seriff.

A seriff. Csakugyan ő érkezett. Leült egy székre és elmondatta magának az egész históriát.

- Szóval Mr. Mayerre gyanakszol? - kérdezte Watter-tól.

- Egyedül őreá.

- Bilincseket a kezére - adta ki a parancsot a seriff és csendőrei jöttek, hogy a parancsot teljesítsék.

Mosolyogva tartottam nekik oda kezemet.

- Csak aztán ne kelljen szégyellned magadat ezért a cselekedetért, bölcs bíró! A seriff fölényes mosollyal mért végig. Ebben a percben kintről lódobogás hallatszott és egy kedves ismerős hang, mely megdobogtatta szívemet, kérdezte:

- Ez itt a szálloda? Itt találom Old Shatterhand testvért?

- Old Shatterhand? - kérdezte csodálkozva a szállodatulajdonos -, hát itt van Westonban?

- Igen, már tegnap érkezett ide és nekem ezt a címet hagyta meg. Én tudniillik az apacsok főnöke vagyok, Winnetou!

- Winnetou! Winnetou! Winnetou! - hangzott mindenünnen és az emberek kitódultak az udvarra. A csendőrök engem is kihurcoltak magukkal.

- Testvér!

Winnetou! Isten hozott!

- Scharlihkám! (így szólított becéző néven).

Barátom - kiáltotta és lehajolt hozzám, de aztán ijedten hökkent vissza.

- Mit jelentsenek ezek a bilincsek?

- Egy kis félreértés az egész, amely tisztázódni fog. A seriff lopással gyanúsít.

- Melyik fehérarcú itt a seriff? - kérdezte Winnetou és lován ülve bejött az étterembe.

- Én vagyok - mondta a seriff reszketve.

- Úgy, hát te vagy - mondta megvetéssel a vezér és sötét szeme villámokat lövellt -, aki Old Shatterhandet, hírneves testvéremet bilincsbe mered verni.

Hát nem tudod róla, hogy a fehér és vörös harcosok egyaránt félnek tőle, és tisztelik őt és nem tudod, hogy ő még egy idegen fűszálat sem tulajdonítana el.

Pshaw!

Óh, milyen megvetően hangzott el ajkáról a pshaw!

Amint ott ült lován ez a délceg ember, az erő és férfiasság mintaképe, mindenki szeme csodálattal csüggött rajta. Hosszú, kékesfekete sűrű haja hátáig omlott alá. Arca teljesen le volt borotválva, ruhája bőrből készült és övében különböző fegyverek voltak.

Nem hordta az indiánok szokásos tollbokrétáját, de nyakán ott csüngött egy háromsoros lánc, amely különböző vadállatok fogaiból állott. Olyan állatokéból, melyeket ő maga terített le. Egy értékes pipa és gyógyszereket tartalmazó zacskó szintén ott lógott vállán. Rozsdabarna, gyönyörű vonalú arcában két tüzes sötét szem villogott, mellyel oly szelíden tudott nézni, mint egy ártatlan gyermek, de amely olyan haragos villámokat tudott szórni, mint maga a hadúr.

- Melyik fehérarcútól loptak el valamit? - kérdezte Winnetou.

- Tőlem, aranyat! - jelentkezett Watter félénken.

- Te mered ráfogni Old Shatterhandre, hogy tolvaj, ezért agyongázollak lovammal.

- Kegyelem - jajgatta Watter és leborult a földre.

- Coyotte - mondta megvetéssel Winnetou.

Ez a szó: coyotte prérifarkast jelentett, mely döghúsból táplálkozik és gyáva nekimenni az élő állatnak.

- Ki mindenkivel, aki meg merte sérteni az én fehér testvéremet, Old Shatterhandet.

Ki innen! Ki!

Körültáncolta lovával a termet és most mindenki kimenekült.

Lóval a terembe jönni csak Winnetou merészkedhetett, aki még akkor sem tett volna kárt az étterem berendezésében, ha az asztal és szék ott mind üvegből lett volna. De a lova is pompás állat volt. Iltschi volt a neve, ami indián nyelven szélvészt jelent.

Az én lovamat Hatatitlánnak, villámnak hívták és édestestvére volt Iltschinek.

Winnetou most kiment az étteremből, hogy odakünn odakösse lovát az enyém mellé, s alighogy künn volt, a kis doktor-pincér közeledett hozzám.

- Oh, uram, én azonnal tudtam, hogy nem közönséges halandóval van dolgom. Könyörgöm, vigyenek magukkal. Én pedig odaszóltam a fiatal Hillerhez:

- Önnek szerencséje van, Winnetou nyugatra megy. Az ifjú arca felderült:

- Miből következteti?

- A ruházatáról. Bőrbe van öltözve, tehát a vadnyugatra megy. Most visszatért Winnetou. Maga elé hívatta a seriffet és Wattert, aztán elmondatta a tényállást, hogy igazságot teremtsen.

- A fehérarcúaknak nincs szemük és nincs gondolatuk. A prayerman nem volt részeg, csak tettette a részegséget. Ő maga volt a tolvaj, de okvetlenül volt segítőtársa is.

- De hiszen az én szobám ajtaja is be volt zárva, hát hogyan juthatott be hozzám a prayerman? - mondta kétségbeesetten Watter.

- Majd meglátjuk. Azonnal helyszíni szemlét tartottunk, de nem akadtunk nyomra. De mikor a szomszédos szobába mentünk, a földön egy feszítővas feküdt.

Ez gyanús volt. Kinyitottuk a Watter szobájába vezető ajtót és itt is szekrény állta az utunkat. A Watter szobájának szekrénye. Winnetou csak egy pillantást vetett rá és mondta:

- Mindent értek!

- Hogyan?

- A gazember erről az oldalról jutott Watter aranyaihoz. Tessék, a szekrény hátlapja csak éppen oda van támasztva. A prayerman befeszítette a hátlapot és így nyúlt be az aranyakért. Mindannyian csodálkozva vizsgáltuk a szekrény hátlapját, mely csak éppen hogy oda volt támasztva a szekrényhez.

- Gyerünk a prayerman szobájába - adta ki Winnetou a parancsot.

A prayerman szobájában egy üres koffert találtunk.

- Úgy látszik nem volt rá szüksége és itt hagyta - mondta a szállodás és félre akarta már lökni az öreg, rongyos kis jószágot. De Winnetou visszatartotta.

- Ki tudja, hátha, sietségében hagyta itt. A fehérarcúak nem gondolkoznak! - mondotta komolyan.

- Old Shatterhand, testvér, nézd meg, nincs-e titkos rekesze a koffernek?

Alaposan megvizsgáltam a koffert és csakugyan megtaláltam a titkos rekeszt.

- Mi van benne?

- Csak három írás.

- Olvassuk!

Az első írás feljegyzéseket tartalmazott. Sorjában egymás alá volt írva azoknak a folyóknak a neve, melyek mellett el kell jutni "Finding-hole"-hoz:

"Kansas City Kansas River Republican River Frenchmans River Fine Bluffs-Pole Creek Iron Mountain-Chuqwater Creek Lake Jone-Laramie River Grand Medicine Bow-Creek Platte River Sweetwater River Pacific Creek Big Sandy Creek Fremonts Peak - Finding-hole".

A második írás egy váltó volt, ötezer dollárról, melyen mint kibocsátó Sheppard Frank szerepelt, mint elfogadó - pedig Reiter Emil.

De a legérdekesebb a harmadik írás volt. A következő sorok állottak a papíron: "Vallomás Én, Reiter Emil eskü mellett vallom, hogy tegnapelőtt délután 3 órakor fegyveremmel megöltem Finell Guy farmert és szavamat adom - ha a vizsgálóbíró elé kerül az ügy -, hogy tettemet azonnal beismerem. Reiter Emil Steelwille"

Reiter Emil! Ez a név nekem nagyon ismerős volt. Hajdani zenetanáromat, aki kiadta volt kis zenedarabomat, hívták Reiternek, és annak fia, Emil, kivándorolt Amerikába. De hát hogy az a Reiter Emil, ezzel legyen azonos, igazán nagyon valószínűtlennek tetszett! Vajon mi késztette ezt az embert, hogy ilyen vallomást írásba adjon! Ezt csak kierőszakolhatták belőle. Isten tudja, micsoda fenyegetésekkel!

Winnetou rám nézett.

- Megtartjuk ezeket az írásokat?

- Okvetlenül. Az első írás egy "Finding-hole"-hoz vezető utat jelez.

- Uff!

Ugyanezt az utat kell majd nekünk megtennünk.

Ránéztem Winnetoura. Végre már meg fogja mondani mik a szándékai.

- Igen, nekünk is aranyakért kell mennünk - mondta egyszerűen -, mert vörösbőrű testvéred, Winnetou keleti utazásra készül és oda pénzre van szüksége. Útközben azonban még rendet kell teremtenie a varjak és sosonok között, kik harcra készülnek egymás ellen.

- Tudom!

- Hogy-hogy fehér testvérem - teneked erről tudomásod van?

- Igen.

A sosonok megöltek hat varjú-indiánt és ezek most bosszút esküdtek. Egy squawtól tudom mindezt, akinek férje jelen volt ezeknél az eseményeknél és aki Yakoupi-Topatól, a Kikatsa varjak törzsfőnökétől levelet kapott.

- Uff! Winnetounak és Old Shatterhandnek sietniök kell, hogy támogathassák barátaikat, a sosonokat. Jakoupi-Topa ravasz öregember, míg a sosonok főnöke fiatal, tapasztalatlan harcos. Wagare Tey (sárga szarvas) még nem töltötte be harmincadik életévét.

Most helyénvalónak tartottam, hogy elmondjam Mr. Hiller történetét és megkérjem Winnetout, ha amúgyis a hegyek közé megyünk, hogy őt kimentsük a varjú indiánok fogságából.

- Van valami oka erre az én fehér testvéremnek? - kérdezte Winnetou.

Elmondtam Winnetounak Hillernével való megismerkedésemnek történetét.

- Szóval Scharlih testvérem megkedvelte ezt a squawt és fiát?

- Igen. Hiszen annyi sorscsapás érte őket az életben. Rettenetes volna hát, ha még az asszonynak férjét, a fiúnak apját kellene elveszteni.

- Hát majd megsegít a jóságos Manitou (Isten), hogy ki tudjuk szabadítani, - mondta Winnetou.

- Nana-po, Nana-po? Ez a sqaw férjének neve? Mintha már hallottam volna ezt a nevet!

Oh, Winnetou már emlékszik. Nana-po volt az a férfi, aki egy szikláról lezuhant Sambit harcost megmentett. Nana-po derék ember és nem fogom tűrni, hogy bántódása legyen.

A fiatal Hillerrel együtt felkerestük Mrs. Hillert, akit egészen izgalomba hozott Winnetou látogatása. Különben is olyan örömteli izgalomban volt, hogy arca csak úgy ragyogott a boldogságtól. Ennek az volt az oka, hogy a régi hazából egy hűséges szomszédjuk levelet küldött neki következő tartalommal:

"Ártatlanságuk bebizonyosodott. A tettest elfogták és mindent bevallott. Bátran hazajöhetnek!"

Szóval nevük megtisztult a mocsoktól. Ártatlanságuk bebizonyosodott. Az ok, amiért szökniök kellett, hamis névvel bujdosniok, már nincs többé. Emelt fővel térhetnek haza.

- Adja ide nekem asszonyom azt a levelet - mondottam.

Csodálkozva nézett rám, de én siettem szavaimat megmagyarázni.

- Mert oda akarom vinni az urának! Az asszony szeme tele lett könnyel.

- Oh hát igazán oda mennek hozzá? - mondta hangtalanul és leborult Winnetou elé.

- Winnetou ember, és ember előtt nem szabad térdelni! - mondta az apacsok fejedelme.

- A fehér asszony hősiesen viselte el a sorscsapásokat és azért megérdemli, hogy pártfogolják. Holnap reggel elindulunk és hazahozzuk Nana-pot. Mielőtt búcsúztam Mrs. Hillertől, megkérdeztem tőle:

- Nem vette sohasem hasznát annak az ajánlólevélnek, amit akkor régen Carpio barátom adott önnek.

- Nem. Igaz ugyan, hogy keresztülutaztam Pittsburgon és átadhattam volna a levelet Mr. Lachnernek, akinek a levél szólt, de úgy értesültem, hogy Mr. Lachner kőszívű uzsorás, akinek a legnagyobb nyomoron sem esik meg a szíve és aki mindenkit kihasznál, de senkin sem segít.

Ez volt tehát szegény Carpio barátom bácsija! Mivé zsugorodott hirtelen össze a három varázsszó:

- Eldorádó! Milliomos! Egyedüli örökös!

- Jól tette asszonyom, hogy nem kereste fel - mondottam -, az ilyen embereket kerülni kell!

Mikor visszaértünk a szállóba, már ott várt az ajtóban Watter. Arca igazi bűnbánatot fejezett ki, mikor mondta:

- Bocsánatot kérek öntől, Old Shatterhand!

- Kérem, tévedni emberi dolog.

- Úgy van uram, ki hitte volna, hogy a szent férfiú ilyen gazember.

- Én tudtam - mondottam neki és aztán a kis doktor-pincér felé fordultam, aki a boldogságtól sugárzó arccal futott felém.

- Mylord, képzelje, Winnetouhoz fordultam és ő megígérte, hogy elvisz. Ez életemnek legeslegszebb és legboldogabb napja.