Karácsonyi mese
Ma egy igen érdekes karácsonyi mesét mondok nektek.
Sötét erdő közepén lévő, elhagyott, mély és titokzatos kutról van szó. Környékében lakó parasztok igen féltek, mert jajgatást, nyögést s néha olyféle kopogást lehetett hallani, mintha valaki a kut falát verte volna. A közhiedelem az volt, hogy valami lélek van rabságban ott a mélyben, honnét nem tud szabadulni.
Az erdőhöz legközelebb eső falut Galcá-nak hivták. Szegényes kis falu, alacsony és piszkos házakkal, melyek előtt a virágoskertben a virágok halaványnak és élettelennek látszottak, mert a talaj kavicsos és terméketlen volt. A falu közepén régi kis fatemplom állott, magas tetőzettel.
A megszámlálhatatlan sok évszak úgy rajta hagyta nyomát , hogy a zsindelyek megszürkültek, de azért szinte jól esett ránézni. Öreg, aszott orgonabokrok övezték a templomot s itt-ott egy-egy lapos sírt árnyékoltak be.
A parasztok szégyelték düledező kis templomukat és azon álmodoztak, hogy szép ujat épitenek, meszelt falut, bádog fedéllel, mely napfényben ezüstként fénylik és nem hatol át rajta sem az eső, sem a hó.
A szószék élénk szinre festett, vastag kőoszlopokon áll volna, ajtaja felett a festett isten-szemmel. Nekünk, kétségkivül, jobban tetszett volna a nagyfedelü, ferde fatemplomka, de lássátok... minden falunak van vágya és büszkesége és nem szeret a másik mögött maradni.
Az erdőntuli Bostea községben uj, nagy templom emelkedett, olyan, mint amilyeet a Galea községbeliek is álmodtak, de Galea szegény kis falu volt és lakói igen szomoru sorsban éltek.
Ám, úgy hiszem, az elvarázsolt kutról beszéltünk. Nemde? Nem tudom, miért, de a parasztok ugy képzelték, hogy az ismeretlen rabszellem nagy veszedelmet hozhat rájuk, ha kiszabadul és csak ugy lehet őt megbékiteni, ha apró ajándékokat hajigálnak neki.
Egyes ünnepeken, mint Nagyboldogasszony, szent Demeter napján ajándékokat vittel a büvös kutnak. Mise után, mielőbb mulatni vagy a kocsmába mentek volna, csapatosan indultak az erdőbe ajándékokkal. Egyesek virágot vittek, vagy cifra tojást, mások perecet, ismét mások szép szallaggal átkötött búza-kévét. A gyermekek örömmel adták oda a szilvát, cseresznyét, diót, vagy pedig a folyó medréből összeszedett kövecskéket, melyek, ha megnyalták rózsaszinüekké és fényessé váltak. A lányok gyöngyöket dobáltak a fejükről, szentképeket, érmeket és más apróságokat; a legények pedig apró pénzt, a katona zubonyról való gombokat, piros szegfüt. Sőt még az öreg asszonyok is elmentek guzsalylyal a hónuk alatt és oltatlan szenet meg gyapjut dobtak bele, varázsszavakat s imádságokat mormolva.
Télen a kút igen elhagyatott volt, senki sem merészkedett az erdőbe menni.
Galea falu szélén, inkább kunyhónak tetsző házban élt egy szegény özvegy, névszerint Mária. Egyetlen fiu gyermeke volt, a kékszemü, sápadt arcu Péter. Egészen az anyjára hasonlitott.
A kis fiunak volt még két nővérkéje, de azok mindketten a templomkerti orgonák alatt porladoztak.
Az özvegy oly szegény volt, hogy még csak egy kereszttel sem tudta megjelölni a helyet, ahol leánykái nyugosznak. Emiatt Péter sokat szomorkodott. Péter igen jámbor volt, megtartott minden böjtöt. Ám igazat szólva, eleget soha sem ehetett. Buzgón eljárt a vasárnapi vallástanitásokra, figyelemmel hallgatta Tógyer pap mondásait, noha szavainak értelmét nem értette meg egészen és sokat tévesen fogott fel ifju elméje.
Péter egyebek közt abban a hitben volt, hogy Bostea község temploma sokkal szentebb, mert nagyobb és ujabb, mint az ő kis templomuk. Ez a gondolat gyökeret bvert agyában egy vasárnap mise után, amikor a pap a templom épitéséhez szükséges pénz összeszedéséről beszélt és példának a Bostea község templomát hozta fel melyet a nép nagy áldozatok árán emelt.
Szegény és gazdag odaadta verejtékkel összerakott keresetének egyrészét, megtisztelve ekképp az Úr nevét. Péternek azonban nem volt pénze, még csak egy krajcárja sem. Mert ha tehette volna, örömest adja az egész templom épitési költségét.
Sohasem volt Bostán, tehát a templomot gyönyörünek képzelte. Péter hét éves volt, amikor a nagy erővel beköszöntő tél elején az anyja megbetegedett. A kisfiu igen szerette anyját, s kimondhatatlan fájdalom gyötörte lelkét, látván őt szenvedni, anélkül, hogy tudott volna rajta segiteni.
A kunyhóban nem volt ágy, s szegény beteg asszony falócán feküdt. A szük szobát majdnem egészen egy nagy, földből rakott tüzhely foglalta el, melyet Péter nagy igyekezettel tartott melegen, minden nap száraz galyat hozván az erdőből.
Néhány koszoru hagyma a búbos kemence mögött kevés tengeri liszt egy kis teknőben volt az egész téli eleség. Természetes, hogy a fiucska nem volt valami jó szakács és Mária sóhajtva távolitotta el magától az ételt, melyet a gyermek olyan aggódva vitt oda neki.
Mennyire búsult ezért a fiu és mennyi könnyet hullatott halavány arcára!
Aztán a sarokba huzódott, letérdepelt és elmondta a Miatyánkot és még több imádságot, miket a paptól tanult. Elhadarta egyiket a másik után, noha semmi összefüggésben sem voltak fájdalmával... de mégis imádság, Isten előtt kedves imádság volt, nemde?... Azután anyja mellé somfordált, szorosan mellé húzódott s abban a reményben, hátha melegitené: sovány kezével magához szoritotta. De jaj! Mintha nem hallaná Isten a gyermek imádságát: Mária egyre rosszabbul lett.
S akkor a gyermek abban a hitben, hogy valamivel vétett Isten ellen, lelkiismeret-furdalást kezdett érezni, noha nem emlékezett arra, hogy a tizparancsolat közül valamelyiket áthágta volna.
***
Karácsony előestéje volt. Mária még mindig feküdt, s a halál környékezte.
Péter jól tudta, hogy ha az ember valami vágyát teljesülni akarja látni, ájtatosan gyertyát kell gyujtani valamelyik szentkép, de különösen a boldogságos Szüz képe előtt, mert a hittel meggyujtott gyertyák erőt adnak az imádságnak. Mivel a legutóbbi vasárnap segitett az öreg kántornak a misénél, kapott tőle egy gyertyácskát.
A gyertya igen kicsi és vékony volt, igy hát nagy gonddal kellett rá vigyázni. Ezenkivül kapott még az öreg kántortól egy elszakadozott, ócska skatulyában 5 szál gyufát, melyekkel, ha megőrzi a nedvességtől, meggyujthatja a szent kép előtt a gyertyát. Minden rendben lett volna, ha Péter nem veszi eszébe, hogy a gyertyát a bosteai temploma kell vinnie. Valamint a falubeliek, ő is abban a téves hitben volt, hogy az ő kis templomuk nem eléggé szent és méltó az Istenhez...
A drága, kedves kis templom!...
Bosteába vagy igen nagy kerülővel lehetett jutni, vagy azon a sötét erdőn kellett átvágni, amelyikben a kut volt. Péter nyáron is félt a kuttól, hát még télen, amikor az erdőben a farkasok tanyáztak!
Nem akarta az anyját sokáig hagyni egyedül és minden félelme ellenére is arra határozta magát, hogy neki megy a félelmetes útnak. Felvette tehát kabátját, nálánál nagyobb sapkáját, mely egyszerre az édes apjáé is volt, gondosan zsebbe tette a gyufát, a drága gyertyát és kész volt az indulásra. De mielőtt kilépett volna a kunyhóból, nem felejtette el a megmaradt fát a tüzre tenni és anyja mellé egy korsó vizet állitani.
Mária a falnak fordulva és félrebeszélt. Értelmetlen szavakat mondott, melyek félelemmel töltötték el a szegény gyermek lelkét.
Már az alkony kezdett alászállni. Péter azonban nem tudott előbb elindulni. Kis nyugtalanságot érzett, de mivel terve keresztülvitelére el volt határozva, nem gondolt arra, hogy valami érheti...
Hamarosan az erdő szélére ért.
- Vajjon ki tudom kerülni a kutat? - gondolta a gyermek.
- Két út van, a hosszabb nem visz arra. A szél haragosan süvitett a galyak közt. Péter reszketett. Milyen hideg lett!... Szerencsére, nem volt nagy hó, csak egyes helyeken, ahol a szél összehordta. Noha sietett,mégis ugy tetszett neki, hogy az éj követi, eléri, megfogja!...
Torka elszorult és alig lihegett. Milyen nagy erdő, milyen hatalmas tölgyek! Péter sohasem érezte magát ily kicsinynek.
- Oh! Ha rátalálnék a jó utra! - mondta a gyermek majdnem hangosan.
- Nem akarok a kút felé menni. Amint ezeket a szavakat mondja - kopp, kopp, - hallszik egy hang, melytől való félelmében majd megdermedt.
- Kopp, kopp... dübörgés... aztán egy másik, mely mintha a föld mélyéből jövő kiáltás lett volna.
Habár hideg volt, mégis izzadság boritotta el. Milyen sötét éj! A fák sötét épületekké változtak, minden oldalról elzárva őt. Kopp, kopp... - Istenem, Istenem! Ez a hang a kutból jön! Megfordulhatott volna és a fák között osonva elhagyhatta volna a megátkozott helyet, de nem gondolt ilyesmire, hanem határozott lépésekkel ment előre, mintha az a szörnyüség huzta volna magához. Igen! Ime, a fekete kút, melyet nem tudott elkerülni. Péter ijedtében megbotlott s megpróbált felállni, de lihegve esett a kút szélére. Ez kis ideig arccal a hideg hóban maradt és hangosan sirt.
De mi az? Sir még valaki? Csak ő egyedül volt abban a magányosságban? Még más kétségbeesett is volt ott? Vagy csalódik? Ugy tünt fel neki, hogy egy síró gyermek hangját hallja. Péter felállt. Már nem félt. Hogy is félne egy szegény, sötétben síró gyermektől?!
Ismét hallatszottak az ütések. Kopp... kopp... Oh, a gonosz kut! És bele kellett néznie. Valami hatalmas erő kényszeritette erre. Péter sohasem szeretett a kútba nézni, még a legfényesebb nappal sem, amikor az anyja fogta a kezét, mert azután több éjjel egymásután nem tudott nyugodni, azt képzelve, hogy esik bele a borzasztó, sötét mélységbe.
De ki lehet ott lent? Miféle titok rejtőzködött az ismeretlen mélységben? Nem tudta elgondolni.
Egyszerre éles gyermekhang kiáltott fel:
- Oh, enged kijönnöm! Segits! Dobd le a gyertyádat! Egyedül vagyok itt a sötétben és nagyon fázom!
- Az én gyertyácskámat! - sóhajtott Péter és elfelejtette a félelmet, csodálkozást, vagy bármi más érzetet azon az óhajon kívül hogy megőrizze gyertyáját.
- Nem hajithatom le! Nem! Nem!
- De itt fázom! - kiáltott a hang a kútból.
- Fázom... félek... ma karácsony van!... és én egyedül vagyok a sötétben!...
- Jó, jó, de az én anyám halálos beteg, - mondta szomoruan Péter.
-. Bosteára kell mennem, hogy ott a gyertyát meggyújtsam a szent Szüz képe előtt... hogy édes anyám meggyógyuljon.
- Elég sok gyertya ég karácsony előestéjén a szent képek előtt. Szüz Mária nem fogja a te gyertyád hiányát érezni de én itt fázom! Add ide gyertyácskádat!...
- De a Szüz Mária előtt meggyújtott gyertyák nem helyettesithetik az enyémet, - siránkozott Péter. Sohasem fogok más gyertyához jutni. Szegény gyermek vagyok. Ha meghal édes anyám, egyedül maradok a világon. S ezzel szegényke térdre esett s fejét a kutkávához támasztotta.
- Szüz Mária áldott gyermeke nevében! Add ide e gyertyát! - könyörgött még egyszer a hang.
A Megváltó születésének éjjelén lehetséges-e, hogy a nevében tett kérés ne legyen meghallgatva?!
Péter még mindig habozott. Minden reményét a gyertyába helyezte. Most nagy lelki harcában nem tudta, mit csináljon.
- A boldogságos Szüz Anya szent gyermeke nevében. - szólt ismét a hang majdnem elhalva - már-már megfagyok. Én is szegény gyermek vagyok. Oh, szánj meg! Add ide a gyertyát!...
Péter sirni kezdett. Szive majd megszakadt. Szenvedett a rab gyermekért, szenvedett anyja s maga-magáért, az egész világért. Megjelent lelki szeme előtt a bosteai templom, ahová nem fog többé belépni! Elképzelhetetlen fény vette azt körül s oly fényben úszott, amellyel semmi fel nem ért.
Most már tudta Péter, hogy fel fogja áldozni gyertyáját. Hát a gyermek nem az Üdvözitő nevében kérte tőle, kinek születését ma ünneplik?! Nem kétkedett már, hogy a kis gyertya megszabadithatja a gyermeket a kutból.
- Itt a gyertyácskám, - mondta sóhajtva - nesze! Még adok öt gyufát is. Ügyelj, hogy meg ne nedvesedjenek - tette hozzá gyermekes aggodalommal, - mert akkor nem fognak meggyulni.
Aztán a káva fölé hajolva a kútba lökte s ekkép utolsó reménységét is feláldozta.
Kezével eltakarta arcát, homlokát a fagyos kutkávára támasztva, keservesen sirt. Majd hirtelen felemelte fejét.
Mi hallatszott?... Ének... Álmodott... Mintha ezer hárfa hangja zengne a levegőben... Hát a csodás, aranyos sugarak honnan jöttek? Közvetlen a sötét, komor kutból! Mi történt? Szive egyszerre végtelen örömtől kezd dagadozni.
- Uram!... - rebegi a rongyos kis fiú térdenállva, mert egy el nem képzelhető szép, göndör, szőkehajú gyermek jelenik meg előtte nagy fényességben.
- Köszönöm, mondta a ragyogó látvány, - megszántál, megszabaditottál, feláldozva utolsó reménységedet! Nézd a fényt, amit a gyertyád áraszt!
Péter felemelte karját s látta, hogy a gyertya gyenge fénye mint változott át fény-tengerré, mely az egész földet bevilágitotta.
- Menj anyádhoz, vár. Én majd el fogom vinni a gyertyát a fatemplomba, amely épp oly szent, mint bármelyik.
Péter reszketve vette fel sapkáját a földről, de nem merte feltenni. Elindult a csodálatos gyermek nyomában, kinek fénye szétáradt az egész erdőben. Nem érzett többé félelmet, hideget, vagy fáradságot, ment, mintha szárnyai lettek volna.
Természetesen, meghallgatta a parancsot. Örömtől repeső szivvel szaladt haza, betolta az ajtót s magánkivül szaladt be.
A szegény Mária - a szenvedés egyetlen nyoma nélkül - megszépült, megfiatalodott, sőt mintha a rajta levő rongyok is megváltoztak volna. Kitárt karokkal fogadta szeretett gyermekét. Szorosan keblére ölelte. Péter boldogabbnak érezte magát, semhogy beszéljen. Mária sem kérdezte a történteket. Tudta, hogy meggyógyult. Hogy Karácsony előestéje van. Hogy karjaiban tartja szeretett gyermekét.
Péter később elment a templomba, amint a szent Gyermek megparancsolta. A csillagok ragyogtak az égen, a falu aludt s csöndes volt, a házak sötét árnyékoknak látszottak a fehér havon.
A kis templom csak tornya által különbözött a többi háztól. De a mai szent éjjelen fényszelencéhez hasonlitott, melyből a sugarak az ablakon, a fal- s tetőnyilásokon keresztül szóródtak széjjel. Az a lenézett kis templom égre s a fagyott hóra fényt szóró, csillogó drágakőhalommá vált.
Hajadon fővel, összetett kézzel, kétkedő léptekkel, mint egy zarándok, úgy közelgett Péter a szent hely felé.
Átlépte a küszöböt s a boldogságtól elragadva térdre borult. Az oltár előtt mind a három ajtó nyitva volt és a szentséges asztalon az ő gyertyája égett.
De a kis láng oly eleven volt, hogy a szent lakot a fény, a béke, az öröm s a dicsőség otthonává változtatta.
Még a bosteai templom sem lehet szebb ezen az éjszakán.
Péter megértette a csodát. Anyja meggyógyult, a kút feloldódott az átok alól és jóllehet a szent Gyermek láthatatlanná lett, az ő keze tette alázatos áldozatát az Úr oltárára.
Csak egy dologról nem tudott megbizonyosodni Péter: arról, hogy szeretete mivelte a csodát!... Szeretete és hite!...
Románból fordított ifj. Popa Miklós
(Forrás: Cimbora 1926. dec.20.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése