Szász András : A havasi mikulás

Szász András : A havasi mikulás


Egy ismerősöm mesélte, hogy Balánbánya környékén él egy rejtélyes öregember, aki karácsony táján sorra járja a vidék nélkülözőit, élelmet visz nekik, tüzelőt és játékot. De olyan ügyesen lopja oda ajándékait, hogy még soha senkinek sem sikerült tetten érnie. Így csak sejtik, ki is lehet valójában.

Sokáig én is hiába kerestem. Ajtaját rendszerint zárva találtam. Aztán egy késő őszi délután végre sikerült rátalálnom. Épp rőzsét gyűjtött az egyik erdőszélen. Láttam, meghökkent. Néhány pillanatig tétovázott, végül vállára vette a rőzseköteget és intett, hogy kövessem.

Otthon asztalhoz ültünk. Az öreg valahonnan előszedett egy üveg bort, két poharat, töltött, leült, aztán beszélgetni kezdtünk. Lassan, döcögősen indult a beszéd, ám egy idő után beletalált a kerékvágásba. Kiderült, hogy a rejtélyes öreg valódi neve Péter Ferenc, ám a környéken mindenki Ferenc Józsefként ismeri. Maga sem tudta, mikor és hogyan ragadt rá a monarchia hajdani császárának neve, csak arra emlékezett, hogy már gyermekként is így szólították a pajtásai. És azóta is folyamatosan, immár nyolcvanhét esztendeje.

Takaros háza egy kiugró szikla alatt lapul, Balánbánya északi határában, a Nagyhagymásra vezető út mellett. Faragott tornácú, zsindellyel fedett, amolyan valódi székely boronaház, amilyet tucatszám látni a gyergyói és csíki havasok aljában. Azért mégsem egészen olyan. Otthonosabb. Vastag gerendákból összerótt falai békét, nyugalmat árasztanak. Még a kéményéből felszálló füstnek is meleg, otthonszaga van. Ferenc József azonban mégsem a házának, annál inkább a szívének és kézügyességének köszönheti hírnevét.

Szorgos, szép feleségével és öt gyermekével évekig boldogan, gondtalan szeretetben élt a szikla alatti házban, mígnem egy szörnyű vonatszerencsétlenségben mindenkije odaveszett. A tusnádfürdői tömegbalesetről hónapokig cikkeztek az újságok. Néhány szemtanú álmában időnként még ma is meg-megjelennek a szakadékba zuhant szerelvény mellé kiterített, a felismerhetetlenségig összeroncsolódott, véres tetemek. A tragédia után Ferenc József sokáig nem mozdult ki a házából. Zárkózottá, magányossá vált, kerülte az embereket. Évekkel a gyász után is csak tett-vett, szöszmötölt a ház körül, senkihez sem szólt, mégcsak nem is köszönt.

Úgy tíz esztendővel családja elvesztése után, egy környékbeli favágóra rádőlt a fa. A fiatalember társaival Egyeskő alatt döntötte a télirevalót, fent az erdőn. Hirtelen erős szél támadt, s a fa nem arra dőlt, amerre kellett volna. A favágó lába megakadt egy kiálló gyökérben, nem tudott elugrani, s maga alá lapította a hatalmas fa. Amikor társai lefűrészelték róla a vastag törzset még élt. Vértől habos szája motyogott valamit, de már nem lehetett megérteni a szavát. Nyögött egyet, tekintete megakadt egy magányos falevélen, aztán nem mozdult többé… Mire leértek vele, már egészen megmerevedett. Két fiúgyermeke maradt árván.

És azon a karácsonyon megtörtént az első csoda. Az özvegynek Csíkszentdomokoson akadt dolga. Még pirkadat előtt befogta a lovat a szán elé, felültette, jól bebugyolálta a két fiút és nekivágtak a sötét útnak. Késő este tértek csak haza. Legnagyobb meglepetésükre a tornácon, végig a fal mellett legalább egy hónapra elegendő, apróra vágott tűzifa sorakozott. Az ajtó előtt fenyőillatú, vasalt talpú szánkó, rajta fából kifaragva takaros kis szekér, előtte két apró ökröcske, mellettük két ficánkoló paripa. Annyira élethű mindegyik, hogy az ember szinte várta, mikor nyerítik vagy bőgik el magukat. A szán mellett tele átalvető, benne sonka, kolbász, frissen sült kenyér és kalács. Ugyan kitől származhat ez a jótétemény? – törte a fejét az asszony, de sehogyan sem talált választ. Néhány nappal később egy másik özvegy is hasonló esetről számolt be. Karácsonyig még négy helyen bukkant fel a rejtélyes Mikulás.

Megindult a szóbeszéd. A környékbeliek mindenkit számbavettek, végül kisütötték: egyedül Ferenc József tehette. Ezt látszott alátámasztani a fából készült állatkák finom mívű faragása is. A hozzáértő számára a véső kezelése sok mindent elárul a mesterről. De mindez csak feltételezés volt, a rejtélyes esetek pedig egyre sokasodtak. A jótékonykodó Mikulás kilétére azonban továbbra sem derült fény.

Úgy négy-öt éve Szentestén Ferenc József már épp lefekvéshez készült, amikor kívülről valaki erősen megdöngette a házajtót. Az öreg leakasztotta az asztal fölött lógó lámpát, az ajtóhoz csoszogott és szélesre tárta. Legalább húsz behavazott, kucsmás, kendős férfi és nő toporgott a térdig érő, frissen esett hóban. S ahogy ott állt némán a meglepetéstől, egyszer csak a kendősök köréből felcsendült az ősi dal: „Eljövénk e házhoz, hogy hírt adjunk róla, aki megszületék barmoknak jászlába…” Nőtt, terebélyesedett az ének, mintha már az erdő fái is énekeltek volna. Ferenc József pedig csak állt néma meghatódottsággal az ajtóban. S ahogy ott állt, szemei sarkában megjelent két apró, csillogó könnycsepp. Duzzadtak, nőttek a fénylő cseppek, végül elindultak lefelé a mély barázdáktól szabdalt arcon…

Azóta minden év Szentestéjén útra kelnek a környékbeliek, hogy köszöntsék és megajándékozzák titokzatos jótevőjüket, a havasi Mikulást. Mert karácsonykor mindenki ajándékozni akar. Ezt a szándékot kellene kiterjesztenünk az év minden napjára, hogy legyen mindig ajándékozásra kész emberségünk másokkal szemben: tiszteletben, becsületes munkában, az emberi hibákon való felülemelkedésben. S mindezt szeretetből. Mert a szeretet maga az örök karácsony.