Szász András : A fatemplom öregje

Szász András : A fatemplom öregje



A Nagyhagymás aljában, néhány lépésnyire az Olt forrásától, a Kovács-tetőnek nevezett magaslat közepén áll egy kis fatemplom. Nem tudni, kik, mikor és milyen céllal építették. Ott van. Ott volt már az első és második világháború idején is, s bár a fegyverropogás a környék csendjét is messze űzte akkortájt, Isten házát soha egyetlen találat nem érte. Még a villámok se bántják, pedig villámhárítója sincsen. Talán Isten közelsége, talán a földből kiáramló különös erő miatt, a gonosz, ártó szándékok mindig messze elkerülték a kis fatemplomot. Legalábbis a környékbeliek így magyarázzák.

Szerettem odajárni. Szerettem a templomból áradó nyugalmat, a csendet, melyet éveken át nem zavart meg semmi.

Egy alkalommal, különös öregemberrel találkoztam a templomnál. Ott ült a szakállas vénember a templomtornác lépcsőjén. Háta hajlott volt, ruhája kopott, de szemében valami különös fény csillogott.

– Haragszol rám, ugye? Félsz, hogy megfosztalak a nyugalomtól, amit ez a hely jelent számodra? – kérdezte mély, dörmögő, mégis szép zengésű hangon. Válaszolni sem volt időm, máris folytatta.

– Mit gondolsz, mitől ilyen különös ez a hely? Nem, nem csak a templom okozza… Annak is szerepe van benne, de a legfőbb okot magadban találod. Már amennyiben érdekel és keresed. A jó, ha útjára engeded mindég legyőzi a rosszat, ahogyan egyetlen mécses fénye legyőzi a sötétséget. Ismétlem – tette hozzá nyomatékkal –, már ha útjára engeded. Ahogyan a tükör is odatükrözi a napfényt, ahová irányítod. A tiszta tükör. A megvakult, foncsorát vesztett tükörben elvész a fény, elvész bármilyen kép. Igyekezz hát, hogy mindig tiszta tükör légy, amilyennek Isten, akihez ide feljársz megteremtett. Akkor az Ő erejét, jóságát, szeretetét is magadénak tudhatod, bárhová, bárkire rásugározhatod. Persze nehéz ezt felfogni, tudom – tette hozzá kis szünet után –, pedig ebben rejlik a nagy titok…

– Miféle titok? – buggyant ki belőlem ösztönösen a kérdés.

– Hát a teremtésé – izzott fel a bozontos szakállú öreg tekintete.

– Tekints csak körül, minden itt van a szemed előtt, mégse látod? – mutatott körbe göcsörtös botjával. Önkéntelenül is körülnéztem. Szemeim végigpásztázták a jókora tisztást, a fenyvessel borított hegyoldalakat, a távoli Radnai-havasok csúcsait, Tarkő csupasz bérceit, s mire visszaértek a templom lépcsőjére, már nem volt ott senki. Benéztem a templomba, aztán futva megkerültem, de az öreget nem találtam. Egyszerűen eltűnt. Mintha ott se lett volna. Táborhelyünkre visszatérve elmeséltem barátaimnak élményemet.

– Biztosan elbóbiskoltál és álmodtad – mondta egyikük.

– Dehogy álmodtam, hisz amikor a templomhoz értem, már ott volt – próbáltam bizonygatni…

Hiába. Este, amikor Lecsenka Jóska bácsihoz felmentünk tejért, neki is elmeséltem a furcsa öreggel történt találkozásomat.

– Nocsak – dörmögte halkan az öreg –, tán mondott is valamit?

– Persze – kaptam a szón –, beszélt a napfényről, a tükörről, meg a bennünk lakozó jóról és rosszról.

– Tekintsd ajándéknak a jelenését, és igyekezz megfogadni a tanácsát. Most még nem nagyon érted, de rendre, apránként megfejted majd minden szavát. Addig elég, ha észben tartod, amit a tükörről mondott. Egyébként Apó a neve, legalábbis mi, errefelé így nevezzük – mormogta inkább magának Jóska bácsi, aztán mintha ott se lettem volna, megigazította a tejjel teli nagy fazekat a tűzhelyen, az ajtó mellett felhalmozott tűzrevalóhoz ballagott, és néhány darabot rávetett a parázsra.

A vörös lángnyelvek mohón kaptak bele a száraz bükkhasábokba. Többé nem esett szó a furcsa öregről, nem is láttam. Pedig még sokszor felmentem a hegyhátat egyedül uraló magányos fatemplomhoz. Reménykedtem, hátha újra ott lesz a szakállas vénember. De nem volt. Csak a szél muzsikált egykedvűen a templomtető zsindelyei szélén. Azért néha most is magam előtt látom. Hallom jó szándékú, dörmögő hangját. S bár az eltelt évek alatt valamivel bölcsebb lettem, még mindig nem egészen világos előttem minden szava, csak a lényéből áradó jóságot érzem azóta is, folyamatosan.

Utóirat

2008 május 20-án elektronikus levelet kaptam egy Bartha Kata nevű fiatal hölgytől. Íme a szövege:

Kedves Szász András! Többször elolvastam történetét, mert a közelmúltban döbbenetesen hasonló élményben volt részem nekem is, de én nem egyedül éltem meg. Tavaly társasággal jártam a szejkefürdői Székelykapu Múzeumnál. Orbán Balázs síremlékéhez haladva, az egyik kapu tövében különös nyugalmat árasztó szakállas öregember ült. Egy botot faragott. Bár nem állt szándékunkban, megálltunk és néztük. S ahogy ott álltunk, egyszer csak minden bevezető nélkül elkezdett beszélni a szeretetről, Orbán Balázsról, a lelkünkben lakozó érzésekről… Tátott szájjal, valósággal lenyűgözve hallgattuk, amikor egyik társunk, aki időközben felért az emlékműhöz, ránk kiáltott:

– Jöttök már?

Azonnal – kiáltottunk vissza, ám mire visszafordítottuk a fejünket, legnagyobb megdöbbenésünkre a vénember már nem volt ott. Sajnos egyikünk sem kérdezte tőle: hogy hívják, honnan jött, mit keresett ott… Így személye örök talány marad. Mindenesetre egész este róla beszélgettünk. S önhöz hasonlóan, valahányszor eszembe jut én is, újra és újra érzem a belőle áradó végtelen nyugalmat, jóságot, magam előtt látom kopott tarisznyáját, a botfaragás mozdulatait...

Szeretettel: Bartha Kata
  (forrás - Szász András : Írásaim)