Szász András : A látóasszony

Szász András : A látóasszony


Idestova kilencszáz esztendeje, hogy Könyves Kálmán királyunk első törvényében leszögezte: „Boszorkányok pedig nincsenek!” Magyarországon valószínűleg komolyan vették a törvényt, Erdélyben csak legyintettek rá. A rejtélyes keleti tartomány völgyeit, erdőit évszázadokon át lidércek, tündérek, manók, boszorkányok népesítették be, akiket a szenteltvíz sem volt képes elűzni, nemhogy a király törvénye.

Könyves Kálmán óta sok víz lefolyt a Maroson, Olton és a Küküllőkön. Épp elég, hogy mára még az emlékét is elmossa a bűbájos embereknek, vajákosoknak, látóknak, a régi, hátborzongató történetekkel, a tündérekről szóló legendákkal, mesékkel egyetemben. A vonatok, kamionok dübörgése elűzte az erdővel borított hegyek tisztásainak, szűk völgyeinek békéjét, nyugalmát. S ha egyik-másik kirándulócsoport néha át is vág egy-egy eldugott erdei tisztás korhadó faháza előtt, senkinek se jut eszébe elgondolkozni azon: vajon ki élhetett ott egykor. A régi idők emlékei lassan eltűnnek a feledés szürke homályában, az öreg épületeket pedig porrá rágja a szú és az enyészet. Görgényszentimrétől jó félnapi járásra, keletre, korhadó faház áll a Fancsal- és a Görgény-patak közötti tisztások egyikén. Kerítése, tornáca kidőlt, gerendáit, zsindelytetejét vastagon belepte a moha. A pajta mögött két tarka kecske ráncigálja árván a deszkák résein kibúvó szénát. Gazdájukat, a százkét éves Faragó Reginát néhány napja temette el a laposnyai pópa.

Tavaly nyáron még a kerítés előtt üldögélt. Kecsketejjel, -sajttal kínálta az arra tévedő kirándulókat. Közben tanácsokkal látta el őket, figyelmeztetett a rájuk leselkedő veszélyekre. Regina néni ugyanis látóasszony volt. A környékbeli favágók szerint hatalma volt az emberek és állatok fölött. Ha akarta, a madarak a vállára szálltak, az erdő vadjai a tenyeréből ettek. Ismerte a gyökerekben, füvekben rejlő orvosságokat. Sok embert meggyógyított. Talán ezért nem is féltek tőle. Határozott, erős, de segítőkész asszonynak ismerték. Nem tűrte a hazugságot. Belelátott az emberekbe, mélyen, egészen lelkük legféltettebb titkaiig.

Beszélik, tizenkét évesen megjósolta az első világháborút és Trianont. Majd a második világégést és Észak-Erdély visszacsatolását is. Baljós jövendöléseire eleinte csak legyintettek a környékbeliek. Aztán, ahogy sorra bekövetkeztek az események, kezdték komolyan venni.

– Kilencéves lányka lehettem, amikor egy éjszaka, úgy éjféltájban arra ébredtem, hogy Imre bácsi, a szomszédunk, akiről mindenki úgy tudta, hogy Amerikában van, két nagy kofferrel a kezében bandukol hazafelé a házunk előtt – mesélte három esztendeje Regina néni.

– Kint is, bent is koromsötét volt, ráadásul az ablakunkon le volt engedve a zsalu, én mégis olyan világosan láttam, mintha nem is lett volna köztünk fal vagy ablak. Rögvest fel is költöttem az apámat:

– Édesapám, hazajött Imre bácsi!

– Eredj mán – morgott bosszúsan apám –, már hogy jött volna, hisz’ Amerikában van…

De én bizony nem tágítottam. Addig-addig erősködtem, mígnem nagy mérgesen fel nem kelt. Felöltöztünk és átmentünk Imre bácsihoz.

– Te lány, ha csúffá teszel a falu előtt, többé ne kerülj a szemem elé – mondta útközben.

– Semmit se féljen édesapám, meglátja, nem beszéltem bolondokat – igyekeztem megnyugtatni. Közben meg is érkeztünk Imre bácsiék házához. Apám némiképp megnyugodott, mikor látta, hogy fény szűrődik ki a konyhaablakon. Illendőképp bekopogtunk, s beléptünk. Hát valóban ott ült Imre bácsi az asztalnál, szemben vele a felesége, az asztal körül pedig a gyerekek…

Gyorsan híre ment az esetnek. Másnap sötétedés után meg is jelent egy asszony, anyám második unokatestvére, akinek a férje szintén Amerikába ment szerencsét próbálni.

– Lelkem, Reginám – kezdte – az én uramról tudnál-e mondani valamit? Magas, csontos fehérnép volt, de úgy remegett, mintha hideglelése lett volna. Rápillantottam, s hirtelen megképzett előttem a férje. Egy nagy, sötét bányában csákányolta a szenet, mélyen a föld alatt… Elmondtam neki, mit láttam, ettől megnyugodott valamelyest. Felrakta kosarát az asztalra, s kiszedett belőle húsz tojást.

– Hoztam egy kis csekélységet – mondta restelkedve –, szívesen adom, fogadják maguk is szívesen – tette hozzá.

Attól kezdve naponta jöttek az asszonyok. Kezdetben csak a falunkból, egy idő után már a havasokon túlról, Moldvából is…

– Ezt a házat már gyermekként megálmodtam, pedig nem is itt születtem, Csíkból származom – folytatta élete történetét.

– Alig múltam tizenhét, amikor férjhez mentem. Az uram, akit egy vásárban ismertem meg, akkoriban vadászokat kísérgetett, úgy került erre a vidékre. Meglátta ezt a tisztást és két hét múlva engem is elhozott. A Kereszthegyen jöttünk átal, Gyergyó felől. Soha többé nem mentünk vissza. Szegények voltunk, semmink se volt, de túléltük. Már egészen nagy volt a hasam, de még együtt döntöttem a házhoz szükséges fát az urammal. A zsindelyezést aztán már egyedül fejezte be, mert megszületett az első fiunk.

Elkészült hát a ház, én meg tervezgettem, hogyan fogom berendezni. Végül mégsem egészen úgy lett...

Valamilyen láthatatlan hatalom mindig beleszólt a dolgokba. A papok szerint Isten lehetett, vagy a sátán… Ők intézik ugyanis a világ folyását. A jó Istentől, a rossz a gonosztól származik. Nem hittem a papoknak. Haragudtak is rám. Megmondtam nekik, minden ember születése pillanatától magában viseli a sorsát. S tehet bármit, végül mégis az történik, ami meg volt írva a számára. Jártak itt okos, tanult emberek. Volt, aki bolondnak tartott, de volt, aki elhitte, amit mondtam. Néhányan évekig visszajártak. Leginkább az érdekelte őket, hogyan alakul majd a jövendőjük. Egyikük, másikuk szemében világosan láttam a közelgő végzetet, de nem szóltam, nem szólhattam róla. Csak arra figyelmeztettem őket: rendezzék el mielőbb a dolgaikat, fejezzék be megkezdett ügyeiket, mert nagy utazás előtt állnak.

Voltak, akik azt akarták, küldjek rontást a férjük szeretőjére vagy valamelyik ellenségükre. Megmondtam nekik: rontással nem foglalkozom. Emellett végig ki is tartottam, hiába ígértek bármit.

Közben sorra születtek a gyerekeink, majd rendre fel is cseperedtek. Az uram negyven éve halt meg, legidősebb fiunkat már korábban elvitte a háború. Egyik sem ért váratlanul. Rég tudtam, hogy ez lesz a sorsuk. És ez volt a legnagyobb teher: tudni előre, mit hoz szeretteim számára a jövő, és tehetetlenül szemlélni, ahogyan beteljesül.

Regina néni az utolsó időkben naphosszat a ház előtt, egy nagy fatörzsön üldögélt. Visszaidézte emlékeit, élvezte a nap melegét, hallgatta a madarak dalolását. Csak ült ott fekete ruhájában, soványan, törékenyen. Néha lecsukta a szemeit, hogy lelkéig hatolhasson a fürge kis patak, az erdő és a völgy éneke. Azon az augusztusi verőfényes délutánon is lehunyt szemmel ült. Amikor az egyik vadőr rátalált, már egészen hideg volt. A fiatalember felnyalábolta az élettelen testet, bevitte a házba s kiterítette az ágyon. Aztán lement Laposnyára és szólt a pópának. Még aznap négy vadőr társaságában feljött a szakállas fekete ember. A vadőrök a magukkal hozott fenyődeszkákból összeütettek egy koporsót, belefektették a tetemet, s letakarták egy szemfedővel. Aztán mély sírt ástak a tisztás szélén, nehogy a vadak kikaparhassák. Vállukon kihozták a koporsót, s leengedték a gödörbe. A pópa a saját nyelvén elmondta a búcsúztatót, imádkozott, ájtatoskodott egy sort, végül meghintette szenteltvízzel a tetemet. A vadőrök befedték a sírgödröt, a végébe keresztet szúrtak, elébe pedig egy befőttes üvegbe vadvirágot tettek, amit az egyik vadőr kislánya szedett. Egy darabig még elácsorogtak a sír mellett, aztán felvették hátizsákjaikat és elindultak hazafelé.

Így ment el Regina néni, a látóasszony. Vele együtt sírba szállt a múlt, a boszorkányok, manók, tündérek és lidércek rejtélyekkel teli világa. Háza még áll, de udvarát és az odavezető ösvényt embermagasságú gyom nőtte be. Állatait elhajtották a környékbeliek, csak a két árva kecske maradt a foghíjas tetejű pajtában. Csoda, hogy nem ették meg őket a télvíz idején, a környéken kóborló farkasok. Évekkel később újra arrafelé akadt dolgom. Alig találtam el a házhoz, annyira megváltozott a táj. Az erdő szélén emeletes szálloda épült, melyhez aszfaltos út vezet. Hangtalanul suhanó luxusautók váltogatják egymást a puccos szálló parkolójában. Látszik, Erdélynek eme félreeső csücskében is beindult a gazdasági fellendülés. Csak a hegyi emberek sorsa nem változott. Az ugyanolyan, mint amikor Regina néni fiatalasszonyként megérkezett. Vagy még rosszabb…