Őfelsége Mária királynő : Az elátkozott kút

Őfelsége Mária királynő : Az elátkozott kút

Karácsonyi mese

Ma egy igen érdekes karácsonyi mesét mondok nektek.

Sötét erdő közepén lévő, elhagyott, mély és titokzatos kutról van szó. Környékében lakó parasztok igen féltek, mert jajgatást, nyögést s néha olyféle kopogást lehetett hallani, mintha valaki a kut falát verte volna. A közhiedelem az volt, hogy valami lélek van rabságban ott a mélyben, honnét nem tud szabadulni.

Az erdőhöz legközelebb eső falut Galcá-nak hivták. Szegényes kis falu, alacsony és piszkos házakkal, melyek előtt a virágoskertben a virágok halaványnak és élettelennek látszottak, mert a talaj kavicsos és terméketlen volt. A falu közepén régi kis fatemplom állott, magas tetőzettel.

A megszámlálhatatlan sok évszak úgy rajta hagyta nyomát , hogy a zsindelyek megszürkültek, de azért szinte jól esett ránézni. Öreg, aszott orgonabokrok övezték a templomot s itt-ott egy-egy lapos sírt árnyékoltak be.

A parasztok szégyelték düledező kis templomukat és azon álmodoztak, hogy szép ujat épitenek, meszelt falut, bádog fedéllel, mely napfényben ezüstként fénylik és nem hatol át rajta sem az eső, sem a hó.

A szószék élénk szinre festett, vastag kőoszlopokon áll volna, ajtaja felett a festett isten-szemmel. Nekünk, kétségkivül, jobban tetszett volna a nagyfedelü, ferde fatemplomka, de lássátok... minden falunak van vágya és büszkesége és nem szeret a másik mögött maradni.

Az erdőntuli Bostea községben uj, nagy templom emelkedett, olyan, mint amilyeet a Galea községbeliek is álmodtak, de Galea szegény kis falu volt és lakói igen szomoru sorsban éltek.

Ám, úgy hiszem, az elvarázsolt kutról beszéltünk. Nemde? Nem tudom, miért, de a parasztok ugy képzelték, hogy az ismeretlen rabszellem nagy veszedelmet hozhat rájuk, ha kiszabadul és csak ugy lehet őt megbékiteni, ha apró ajándékokat hajigálnak neki.

Egyes ünnepeken, mint Nagyboldogasszony, szent Demeter napján ajándékokat vittel a büvös kutnak. Mise után, mielőbb mulatni vagy a kocsmába mentek volna, csapatosan indultak az erdőbe ajándékokkal. Egyesek virágot vittek, vagy cifra tojást, mások perecet, ismét mások szép szallaggal átkötött búza-kévét. A gyermekek örömmel adták oda a szilvát, cseresznyét, diót, vagy pedig a folyó medréből összeszedett kövecskéket, melyek, ha megnyalták rózsaszinüekké és fényessé váltak. A lányok gyöngyöket dobáltak a fejükről, szentképeket, érmeket és más apróságokat; a legények pedig apró pénzt, a katona zubonyról való gombokat, piros szegfüt. Sőt még az öreg asszonyok is elmentek guzsalylyal a hónuk alatt és oltatlan szenet meg gyapjut dobtak bele, varázsszavakat s imádságokat mormolva.

Télen a kút igen elhagyatott volt, senki sem merészkedett az erdőbe menni.

Galea falu szélén, inkább kunyhónak tetsző házban élt egy szegény özvegy, névszerint Mária. Egyetlen fiu gyermeke volt, a kékszemü, sápadt arcu Péter. Egészen az anyjára hasonlitott.

A kis fiunak volt még két nővérkéje, de azok mindketten a templomkerti orgonák alatt porladoztak.

Az özvegy oly szegény volt, hogy még csak egy kereszttel sem tudta megjelölni a helyet, ahol leánykái nyugosznak. Emiatt Péter sokat szomorkodott. Péter igen jámbor volt, megtartott minden böjtöt. Ám igazat szólva, eleget soha sem ehetett. Buzgón eljárt a vasárnapi vallástanitásokra, figyelemmel hallgatta Tógyer pap mondásait, noha szavainak értelmét nem értette meg egészen és sokat tévesen fogott fel ifju elméje.

Péter egyebek közt abban a hitben volt, hogy Bostea község temploma sokkal szentebb, mert nagyobb és ujabb, mint az ő kis templomuk. Ez a gondolat gyökeret bvert agyában egy vasárnap mise után, amikor a pap a templom épitéséhez szükséges pénz összeszedéséről beszélt és példának a Bostea község templomát hozta fel melyet a nép nagy áldozatok árán emelt.

Szegény és gazdag odaadta verejtékkel összerakott keresetének egyrészét, megtisztelve ekképp az Úr nevét. Péternek azonban nem volt pénze, még csak egy krajcárja sem. Mert ha tehette volna, örömest adja az egész templom épitési költségét.

Sohasem volt Bostán, tehát a templomot gyönyörünek képzelte. Péter hét éves volt, amikor a nagy erővel beköszöntő tél elején az anyja megbetegedett. A kisfiu igen szerette anyját, s kimondhatatlan fájdalom gyötörte lelkét, látván őt szenvedni, anélkül, hogy tudott volna rajta segiteni.

A kunyhóban nem volt ágy, s szegény beteg asszony falócán feküdt. A szük szobát majdnem egészen egy nagy, földből rakott tüzhely foglalta el, melyet Péter nagy igyekezettel tartott melegen, minden nap száraz galyat hozván az erdőből.

Néhány koszoru hagyma a búbos kemence mögött kevés tengeri liszt egy kis teknőben volt az egész téli eleség. Természetes, hogy a fiucska nem volt valami jó szakács és Mária sóhajtva távolitotta el magától az ételt, melyet a gyermek olyan aggódva vitt oda neki.

Mennyire búsult ezért a fiu és mennyi könnyet hullatott halavány arcára!

Aztán a sarokba huzódott, letérdepelt és elmondta a Miatyánkot és még több imádságot, miket a paptól tanult. Elhadarta egyiket a másik után, noha semmi összefüggésben sem voltak fájdalmával... de mégis imádság, Isten előtt kedves imádság volt, nemde?... Azután anyja mellé somfordált, szorosan mellé húzódott s abban a reményben, hátha melegitené: sovány kezével magához szoritotta. De jaj! Mintha nem hallaná Isten a gyermek imádságát: Mária egyre rosszabbul lett.

S akkor a gyermek abban a hitben, hogy valamivel vétett Isten ellen, lelkiismeret-furdalást kezdett érezni, noha nem emlékezett arra, hogy a tizparancsolat közül valamelyiket áthágta volna.

***

Karácsony előestéje volt. Mária még mindig feküdt, s a halál környékezte.

Péter jól tudta, hogy ha az ember valami vágyát teljesülni akarja látni, ájtatosan gyertyát kell gyujtani valamelyik szentkép, de különösen a boldogságos Szüz képe előtt, mert a hittel meggyujtott gyertyák erőt adnak az imádságnak. Mivel a legutóbbi vasárnap segitett az öreg kántornak a misénél, kapott tőle egy gyertyácskát.

A gyertya igen kicsi és vékony volt, igy hát nagy gonddal kellett rá vigyázni. Ezenkivül kapott még az öreg kántortól egy elszakadozott, ócska skatulyában 5 szál gyufát, melyekkel, ha megőrzi a nedvességtől, meggyujthatja a szent kép előtt a gyertyát. Minden rendben lett volna, ha Péter nem veszi eszébe, hogy a gyertyát a bosteai temploma kell vinnie. Valamint a falubeliek, ő is abban a téves hitben volt, hogy az ő kis templomuk nem eléggé szent és méltó az Istenhez...

A drága, kedves kis templom!...

Bosteába vagy igen nagy kerülővel lehetett jutni, vagy azon a sötét erdőn kellett átvágni, amelyikben a kut volt. Péter nyáron is félt a kuttól, hát még télen, amikor az erdőben a farkasok tanyáztak!

Nem akarta az anyját sokáig hagyni egyedül és minden félelme ellenére is arra határozta magát, hogy neki megy a félelmetes útnak. Felvette tehát kabátját, nálánál nagyobb sapkáját, mely egyszerre az édes apjáé is volt, gondosan zsebbe tette a gyufát, a drága gyertyát és kész volt az indulásra. De mielőtt kilépett volna a kunyhóból, nem felejtette el a megmaradt fát a tüzre tenni és anyja mellé egy korsó vizet állitani.

Mária a falnak fordulva és félrebeszélt. Értelmetlen szavakat mondott, melyek félelemmel töltötték el a szegény gyermek lelkét.

Már az alkony kezdett alászállni. Péter azonban nem tudott előbb elindulni. Kis nyugtalanságot érzett, de mivel terve keresztülvitelére el volt határozva, nem gondolt arra, hogy valami érheti...

Hamarosan az erdő szélére ért.

- Vajjon ki tudom kerülni a kutat? - gondolta a gyermek.

- Két út van, a hosszabb nem visz arra. A szél haragosan süvitett a galyak közt. Péter reszketett. Milyen hideg lett!... Szerencsére, nem volt nagy hó, csak egyes helyeken, ahol a szél összehordta. Noha sietett,mégis ugy tetszett neki, hogy az éj követi, eléri, megfogja!...

Torka elszorult és alig lihegett. Milyen nagy erdő, milyen hatalmas tölgyek! Péter sohasem érezte magát ily kicsinynek.

- Oh! Ha rátalálnék a jó utra! - mondta a gyermek majdnem hangosan.

- Nem akarok a kút felé menni. Amint ezeket a szavakat mondja - kopp, kopp, - hallszik egy hang, melytől való félelmében majd megdermedt.

- Kopp, kopp... dübörgés... aztán egy másik, mely mintha a föld mélyéből jövő kiáltás lett volna.

Habár hideg volt, mégis izzadság boritotta el. Milyen sötét éj! A fák sötét épületekké változtak, minden oldalról elzárva őt. Kopp, kopp... - Istenem, Istenem! Ez a hang a kutból jön! Megfordulhatott volna és a fák között osonva elhagyhatta volna a megátkozott helyet, de nem gondolt ilyesmire, hanem határozott lépésekkel ment előre, mintha az a szörnyüség huzta volna magához. Igen! Ime, a fekete kút, melyet nem tudott elkerülni. Péter ijedtében megbotlott s megpróbált felállni, de lihegve esett a kút szélére. Ez kis ideig arccal a hideg hóban maradt és hangosan sirt.

De mi az? Sir még valaki? Csak ő egyedül volt abban a magányosságban? Még más kétségbeesett is volt ott? Vagy csalódik? Ugy tünt fel neki, hogy egy síró gyermek hangját hallja. Péter felállt. Már nem félt. Hogy is félne egy szegény, sötétben síró gyermektől?!

Ismét hallatszottak az ütések. Kopp... kopp... Oh, a gonosz kut! És bele kellett néznie. Valami hatalmas erő kényszeritette erre. Péter sohasem szeretett a kútba nézni, még a legfényesebb nappal sem, amikor az anyja fogta a kezét, mert azután több éjjel egymásután nem tudott nyugodni, azt képzelve, hogy esik bele a borzasztó, sötét mélységbe.

De ki lehet ott lent? Miféle titok rejtőzködött az ismeretlen mélységben? Nem tudta elgondolni.

Egyszerre éles gyermekhang kiáltott fel:

- Oh, enged kijönnöm! Segits! Dobd le a gyertyádat! Egyedül vagyok itt a sötétben és nagyon fázom!

- Az én gyertyácskámat! - sóhajtott Péter és elfelejtette a félelmet, csodálkozást, vagy bármi más érzetet azon az óhajon kívül hogy megőrizze gyertyáját.

- Nem hajithatom le! Nem! Nem!

- De itt fázom! - kiáltott a hang a kútból.

- Fázom... félek... ma karácsony van!... és én egyedül vagyok a sötétben!...

- Jó, jó, de az én anyám halálos beteg, - mondta szomoruan Péter.

-. Bosteára kell mennem, hogy ott a gyertyát meggyújtsam a szent Szüz képe előtt... hogy édes anyám meggyógyuljon.

- Elég sok gyertya ég karácsony előestéjén a szent képek előtt. Szüz Mária nem fogja a te gyertyád hiányát érezni de én itt fázom! Add ide gyertyácskádat!...

- De a Szüz Mária előtt meggyújtott gyertyák nem helyettesithetik az enyémet, - siránkozott Péter. Sohasem fogok más gyertyához jutni. Szegény gyermek vagyok. Ha meghal édes anyám, egyedül maradok a világon. S ezzel szegényke térdre esett s fejét a kutkávához támasztotta.

- Szüz Mária áldott gyermeke nevében! Add ide e gyertyát! - könyörgött még egyszer a hang.

A Megváltó születésének éjjelén lehetséges-e, hogy a nevében tett kérés ne legyen meghallgatva?!

Péter még mindig habozott. Minden reményét a gyertyába helyezte. Most nagy lelki harcában nem tudta, mit csináljon.

- A boldogságos Szüz Anya szent gyermeke nevében. - szólt ismét a hang majdnem elhalva - már-már megfagyok. Én is szegény gyermek vagyok. Oh, szánj meg! Add ide a gyertyát!...

Péter sirni kezdett. Szive majd megszakadt. Szenvedett a rab gyermekért, szenvedett anyja s maga-magáért, az egész világért. Megjelent lelki szeme előtt a bosteai templom, ahová nem fog többé belépni! Elképzelhetetlen fény vette azt körül s oly fényben úszott, amellyel semmi fel nem ért.

Most már tudta Péter, hogy fel fogja áldozni gyertyáját. Hát a gyermek nem az Üdvözitő nevében kérte tőle, kinek születését ma ünneplik?! Nem kétkedett már, hogy a kis gyertya megszabadithatja a gyermeket a kutból.

- Itt a gyertyácskám, - mondta sóhajtva - nesze! Még adok öt gyufát is. Ügyelj, hogy meg ne nedvesedjenek - tette hozzá gyermekes aggodalommal, - mert akkor nem fognak meggyulni.

Aztán a káva fölé hajolva a kútba lökte s ekkép utolsó reménységét is feláldozta.

Kezével eltakarta arcát, homlokát a fagyos kutkávára támasztva, keservesen sirt. Majd hirtelen felemelte fejét.

Mi hallatszott?... Ének... Álmodott... Mintha ezer hárfa hangja zengne a levegőben... Hát a csodás, aranyos sugarak honnan jöttek? Közvetlen a sötét, komor kutból! Mi történt? Szive egyszerre végtelen örömtől kezd dagadozni.

- Uram!... - rebegi a rongyos kis fiú térdenállva, mert egy el nem képzelhető szép, göndör, szőkehajú gyermek jelenik meg előtte nagy fényességben.

- Köszönöm, mondta a ragyogó látvány, - megszántál, megszabaditottál, feláldozva utolsó reménységedet! Nézd a fényt, amit a gyertyád áraszt!

Péter felemelte karját s látta, hogy a gyertya gyenge fénye mint változott át fény-tengerré, mely az egész földet bevilágitotta.

- Menj anyádhoz, vár. Én majd el fogom vinni a gyertyát a fatemplomba, amely épp oly szent, mint bármelyik.

Péter reszketve vette fel sapkáját a földről, de nem merte feltenni. Elindult a csodálatos gyermek nyomában, kinek fénye szétáradt az egész erdőben. Nem érzett többé félelmet, hideget, vagy fáradságot, ment, mintha szárnyai lettek volna.

Természetesen, meghallgatta a parancsot. Örömtől repeső szivvel szaladt haza, betolta az ajtót s magánkivül szaladt be.

A szegény Mária - a szenvedés egyetlen nyoma nélkül - megszépült, megfiatalodott, sőt mintha a rajta levő rongyok is megváltoztak volna. Kitárt karokkal fogadta szeretett gyermekét. Szorosan keblére ölelte. Péter boldogabbnak érezte magát, semhogy beszéljen. Mária sem kérdezte a történteket. Tudta, hogy meggyógyult. Hogy Karácsony előestéje van. Hogy karjaiban tartja szeretett gyermekét.

Péter később elment a templomba, amint a szent Gyermek megparancsolta. A csillagok ragyogtak az égen, a falu aludt s csöndes volt, a házak sötét árnyékoknak látszottak a fehér havon.

A kis templom csak tornya által különbözött a többi háztól. De a mai szent éjjelen fényszelencéhez hasonlitott, melyből a sugarak az ablakon, a fal- s tetőnyilásokon keresztül szóródtak széjjel. Az a lenézett kis templom égre s a fagyott hóra fényt szóró, csillogó drágakőhalommá vált.

Hajadon fővel, összetett kézzel, kétkedő léptekkel, mint egy zarándok, úgy közelgett Péter a szent hely felé.

Átlépte a küszöböt s a boldogságtól elragadva térdre borult. Az oltár előtt mind a három ajtó nyitva volt és a szentséges asztalon az ő gyertyája égett.

De a kis láng oly eleven volt, hogy a szent lakot a fény, a béke, az öröm s a dicsőség otthonává változtatta.

Még a bosteai templom sem lehet szebb ezen az éjszakán.

Péter megértette a csodát. Anyja meggyógyult, a kút feloldódott az átok alól és jóllehet a szent Gyermek láthatatlanná lett, az ő keze tette alázatos áldozatát az Úr oltárára.

Csak egy dologról nem tudott megbizonyosodni Péter: arról, hogy szeretete mivelte a csodát!... Szeretete és hite!...



Románból fordított ifj. Popa Miklós

(Forrás: Cimbora 1926. dec.20.)

Wass Albert : Mese az erdőről

Tudnod kell, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalát, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket. Az egyiknek a jóságot adta. Hogy szálljon le vele az emberek közé, és mindenkinek a szívébe lopjon egy darabot. A másiknak a szeretetet adta, a harmadiknak a békességet.

Láthatod: igazi nagy kincseket osztott szét az angyalai között a Jóisten. És az angyalok leszálltak a kincsekkel a földre.

Minden emberhez odamentek, de az emberek lezárták a szíveiket óriási lakatokkal.

Gyűlölet, irigység, rosszindulat és gonoszság vették körül a lakatokat, és Isten angyalai hiába mentek egyiktől a másikig; a szívek nem nyíltak meg, és ők nem tehették bele ajándékaikat.

A Jóisten látta ezt, és nagyon elszomorodott. Mert tudta, hogy baj lesz az emberrel, háborúság lesz, nyomor és pusztulás. Házaikban gyűlölet lakozik majd, és jajgatástól lesz hangos a föld. És ahogy ott szomorkodott, egyszerre csak elébe állt a negyedik angyal és azt mondta:

- Nézd jó Istenem: odaadtad a jóságot, a szeretetet és a békességet, de nem érnek vele semmit az angyaltársaim, míg az emberek szíve zárva van. Add nekem az erdőket, és én majd megnyitom velük az emberek szívét.

- Próbáld meg – mondotta a Jóisten, és mosolygott, és ez a mosolygás olyan volt, mint amikor a Nap átsüt a felhőkön-, próbáld meg! Neked adom az erdőket. Az angyal megköszönte szépen, mivel jól nevelt angyal volt, és már szállott is alá az erdők közé. Egy tisztásra leszáll és körülnézett. Mozdulatlanul és sötéten álltak kereken a fák, akárha nem is éltek volna.

- Van itt valaki? – kérdezte az angyal. De nem felelt senki.

- Van itt valaki? – kérdezte most már hangosabban, és erre előlépett a legmohosabb és legvastagabb bükkfa mögül az Öreg Csönd.

- Csak én – szólalt meg mély és rekedt hangon, és borzolt zúzmószakállából kirázott néhány apró csigát. Hosszú, szürke ködköpeny volt rajta, és a hangja azért volt olyan mély és rekedt, mert náthás volt szegény.

- Más senki? – csodálkozott az angyal.

- De igen – felelte az öreg -, itt vannak még a manók, a tündérek és itt van a vén boszorkány is valahol.

- Miért nem jönnek elő? Az öreg Csönd sóhajtott.

- Nincs semmi dolguk és azért zsémbesek és rosszkedvűek valamennyien. Az angyal megcsóválta fejét, aztán tapsolt:

- Manók! Gyertek elő! De semmi nem mozdult. Újra kiáltott az angyal, újra hiába. Ekkor megszólalt az öreg Csönd .

- Majd leányom, a Visszhang előhívja őket. Csak intett, s a háta mögül már elé is szökött egy kék ruhás kis lányka, fölszaladt a sziklákra, és végigkiáltott az erdőn:

- Manók! Gyertek elő! Isten angyala szólít! Erre aztán nagy álmosan kezdtek előkecmeregni innen is, onnan is a nagyszakállú kismanók.

- Hol voltatok? – kérdezte tőlük az angyal.

- Aludtunk – felelték ásítozva -, nincs semmi dolgunk, hát aludtunk.

- Úgy? Nincs semmi dolgotok? Na, várjatok csak, majd adok én nektek munkát! Azzal újra tapsolt:

- Tündérek! Gyertek elő! De azok bizony nem jöttek. Az angyal intett föl a sziklára, s a Visszhang kiáltozni kezdett, azon nyomban:

- Tündérek! Isten angyala szólít! Hát erre aztán jönni is kezdtek, innen, onnan szállingóztak elő, de durcásan, rosszkedvűen, kisírt szemekkel.

- Hát nektek mi bajotok van? – nevetett az angyal, amikor meglátta őket.

Nincs lakásunk – szipogták panaszkodva -, az odvas fákba, sziklák üregeibe már beköltöztek a manók. Nekünk nem maradt hely. Fáradtak vagyunk, és nincs hova lefeküdjünk, fázunk és nincs mivel betakaróznunk. És sírtak, sírtak keservesen.

- No, ne sírjatok – mosolygott rájuk az angyal -, mindjárt gondoskodom rólatok is. De előbb látni akarok mindenkit. A boszorkány hol van? Azzal intett a Visszhangnak, s az kiáltozni kezdett a boszorkánynak. Jött is nagy bosszúsan. Előtte járt a Köd, mögötte kígyók kúsztak a nyirkos mohában. Morogva és sántikálva jött, mint a boszorkányok mindig, ha zavarják őket. Rosszkedvű volt. Ráncos ábrázatán, hosszú, görbe orrán harag és bosszúság sötétlett. Egyetlen nagy, hegyes foga mérgesen vicsorgott elő szájából, ahogy dohogott:

- Mit zavartok? Mi bajotok van? Most csinálom a mérges gyökereket! Most gyúrom a mérges bogyókat! Most keverem a mérget a kígyók fogának! Mit akartok tőlem?Nézte az angyal a hajlott hátú, csúnya, vénséges vén boszorkányt és kacagott.

- Sok dolgod van, látom – mondta kacagva -, hát ide figyelj! Itt az erdőn én parancsolok, megértetted? Mérges bogyódat, mérges gyökereidet gyárthatod. De megparancsolom, hogy minden mérges gyökeret megmutass a tündéreknek! Értetted?

Ti pedig, tündérek, vigyáztok arra, hogy senki az erdő népéből ezekhez ne nyúljon. Érted, boszorkány? Értitek, tündérek? A boszorkány morgott valamit, és bosszúsan visszasántikált az erdőbe. Előtte kúszott a Köd, mögötte csúsztak-másztak a kígyók.

A tündérek pedig megígérték, hogy vigyázni fognak. (És ez még ma is így van. Azóta is egyre ülteti a vén, gonosz boszorkány a mérges gyökereit, és itt-ott felaggatja mérges bogyóit a fákra és bokrokra. De senki az erdő népéből nem nyúl ezekhez, mert a tündérek betartják a parancsot és mindenkit figyelmeztetnek, aki egy ilyenhez közelít.

Azért ha egyedül jársz az erdőn, és ismeretlen bogyókat találsz, kérdezd meg előbb a tündéreket, mielőtt szádba vennéd őket. Ők majd elmondják neked, hogy ehetők-e. Ha hallgatnak, akkor tudnod kell, hogy azok a bogyók a vén, sánta boszorkánytól származnak.

Tudniillik, a boszorkány is csinált egy varázslatot, mégpedig azt, hogy ha az ilyen bogyókhoz egy gyermek közeledik, a tündérek egyszerre elfelejtik az emberi beszédet. És ez egy nagyon komoly varázslat. A tündérek nem tudnak téged ilyenkor megszólítani, még csak kiabálni sem tudnak. Csak elkezdenek sírni a virágok kelyheiben vagy a fák mögött. Sírnak, mert szeretik a gyerekeket, és tudják, hogy ezektől a bogyóktól rettenetes hasfájást kapsz.

Tehát figyelj jól, hogy meghalljad őket, és ne egyél ismeretlen bogyókat!) Így történt ez tehát a boszorkánnyal. Visszasántikált az erdők legsötétebb sűrűjébe, és az angyal ott maradt a tisztáson a tündérekkel és a manókkal, az öreg Csönd bácsival és az ő vidám, szőke, kék szemű leánykájával, akinek Visszhang a neve.

És hozzákezdett az erdő megszépítéséhez.

Ruhája ráncaiból előrázta a szellőt és elindította, hogy tanítsa meg beszélni a fákat. Aztán elővette zsebéből a virágokat és telehintette velük a rétet. (Láthatod, elég nagy zsebe volt az angyalnak, jó sok virág belefért. Igazán sok. Éppen annyi, amennyit ma is megtalálsz az erdőszélen és a réteken és azokon a kis napos tisztásokon, melyeket szerteszét megtalálsz az erdők között.)

- Így – fordult az angyal a tündérekhez, mikor már minden virág a maga helyén állott – mindegyikőtök beköltözhet egy virágba.

Egyszeriben jókedvük lett a tündéreknek. Mindegyik talált szállást magának. Egyik a harangvirágba bújt, másik a margaréta kelyhére heveredett, harmadik beköltözött a tárnics kék tölcsérébe, a negyedik a piros lángvirágba, ötödik a kikericsbe és így végig. Valamennyi tündérnek jutott egy-egy virág.

- Most pedig – mondotta az angyal, mikor elkészültek ezzel – tanítsátok meg a madarakat énekelni! Ez a ti foglalkozásotok. A tündérek pedig szétrebbentek, hogy megkeressék a madarakat. És elkezdett az erdő fütyülni, énekelni, búgni, csivitelni.

- Így – mondotta az angyal megelégedetten -, és most ti, rest manónépség, eredjetek és tanítsátok meg az állatokat dolgozni. Mindegyiket a maga mestersége szerint. Ez legyen a ti dolgotok.

Tetszett ez a játék a manóknak, és egyszeribe szerte is futottak, hogy megkeressék az állatokat és megtanítsanak nekik mindent, amit egy jól nevelt állatnak tudnia kell, kinek-kinek a maga mestersége szerint. Az angyal pedig lassan fölsétált a sziklákhoz, melynek tetején a Visszhang lóbálta a lábát és onnan nézett le az erdőkre.

És látta hogy jól megy minden.

A Szellő járta a fákat és a fák beszélni tanulták az erdő nyelvét.

A madarak szorgalmasan gyakorolták a maguk dalait, az állatok igyekeztek ellesni mindent a manóktól, amire mesterségükhöz szükségük lehetett. És minden manó és minden tündér végezte hűségesen a maga dolgát.

Az öreg boszorkány is ott volt valahol a sűrűségben, valahol a sötét és nyirkos sziklakatlanok között, a Köddel együtt. Mérges gyökereit ültette, vagy főzte a mérget a kígyók fogához, ahogy azt már általában a boszorkányok szokták. Nem látszott onnan fentről, de egészen bizonyosan ott volt ő is.

És ott állt a Csönd is, az öreg, valamivel távolabb, a szikla alatt. Szürke köpenyét ráterítette a fákra, és hosszú zúzmószakállából egyenként másztak elő az apró kis csigák. Az angyal körülnézett. És ahogy ott állt, érezte, hogy valami még hiányzik. És akkor meglátott a szikla mögött egy kis árva, zöld ruhás tündért.

- Hát te kicsoda vagy? – kérdezte meglepődve. A kis, zöld ruhás tündérke lehajtotta a fejét.

- Én senki sem vagyok – sóhajtotta búsan -, mert nekem még nincsen nevem.

Az öreg Csönd fölmordult ott hátul:

- Hagyd! – dünnyögte bosszúsan. –Az én kisebbik leányom ez. Olyan haszontalan, hogy semmire sem tudom használni. Ha rábízom a csigákat, szétszaladnak. Ha rábízom a mohát, elszárad. Még a Ködöt sem tudja megőrizni a réteken. Csak mesélni akar folytonosan, és én azt nagyon unom. Én szeretem, ha mindenki hallgat. Na, de ezek az én leányaim; nem is jó beszélni róluk!

- Úgy? – nézett az angyal kíváncsian a zöld ruhás kis tündérkére.

– Aztán miről tudsz mesélni?

- Mindenről! – csillant fel a tündérke szeme.

– Fákról és felhőkről, madarakról és állatokról… Arról, amikor lemegy a Nap, és arról, amikor fölkél a Hold, és ezüstport szitál a fák tetejére.

- Várj csak – mosolygott az angyal -, várj csak egy kicsit! Azzal lehajolt és megérintette a sziklát. És abban a pillanatban csillogva gyöngyözött elő a kövek közül a víz azon a helyen.

- Neked adom a forrást és a patakot – mondotta az angyal -, mesélhetsz és játszhatsz vele örökkön-öröklétig, és soha senki meg nem háboríthat. Jó lesz így?

A kis, zöld ruhás tündér abban a szempillanatban beleszökött a forrás vizébe, tapsolt és kacagott, és szökdelt lefelé a kövek között, a fák között, csodálkozó réteken és álmodó tisztásokon át.

Kacagott és mesélt, mesélt, mesélt.

A köveknek a fákról, a fáknak a kövekről, a madaraknak a virágokról, a virágoknak a madarakról. Surrant, csilingelt, dalolt, fecsegett, szökdelt és tréfált, és közben csodálatosan szép és titokzatos meséket mesélt az erdőről. A fák mosolyogni kezdtek, a kövek kacagtak, a virágok vidáman bólogattak a tisztásokon, és szirmaikra kiültek a virágtündérek, hallgatni a mesét.

(És azóta is egyre mesél. Ha egyszer az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy patakra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogok a kis, zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízben. Ha pedig jó füled van, és érted az erdők nyelvét, akkor meghallgathatod azokat a csodaszép meséket is, amiket ilyenkor elmond a fáknak.)

Tehát így történt ez akkor. Az erdő kacagott és kacagtak a fák, virágok, rétek. Kacagtak a manók és a tündérek, és fent a sziklákon a Visszhang. Csak a vén Csönd bácsi nem kacagott, hanem megrázta haragosan hosszú zúzmószakállát, úgyhogy a kis csigák alig tudtak megkapaszkodni benne; összehúzta köpenyét, és messzire elvonult onnan, az erdők legsötétebb mélyére, mohos fák és még mohosabb sziklák közé.

- Így – mondotta az angyal, mert tetszett neki, hogy az erdő megéledt -, így most már rendben van minden. Az erdő pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy ma is él.

A Szellő, akit az angyal a ruhájából kirázott, járta a fákat és a fák suttogva beszélgettek egymással.

Úgy, mint ma is, éppen úgy.

Vén fák odvában, sziklák üregeiben, bozótok sűrűjében matattak a manók, s tanítgatták az állatokat arra, amit tudni jó és hasznos.

Úgy, mint ma is, éppen úgy.

Tisztásokon, rejtett nyiladékok napfoltjain virágok nyíltak, s minden virágban egy-egy tündér lakott, és gondoskodott arról, hogy minden madár megtanulja a maga dallamát, és senki az erdő népéből mérges bogyót és mérges gyökeret ne egyék.

Tudod olyat, amit a vén, sánta boszorkány készít. Énekeltek a madarak, és mesélt a forrás, a Visszhang meg ült a sziklán halványkék ruhában, és lógatta a lábát.

Úgy, mint ma is, éppen úgy.

És az angyal látta, hogy szép az erdő.

És ekkor elindult és megkereste három társát.

A Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a Békesség angyalát.

- Gyertek – mondotta nekik -, az erdő majd kinyitja az emberek szívét, és lesz hely benne a ti kincseiteknek.

És elvitte őket a legszebb tisztásra, amit azóta is Angyalok Rétjének neveznek. Aztán várták az embereket.

És jött az első.

Jött, de hiába daloltak a madarak, hiába virágoztak a virágok, hiába susogtak a fák; az ember nem látott és nem hallott meg mindezekből semmit. Fejszét fogott. Levágott egy fát és elment vele.

A szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra sem.

Rontó-ember volt, ebből a fajtából való. Rontó-ember.

Az angyalok elszomorodtak, amikor látták, hogy hiába szép az erdő, a Rontó-ember nem lát meg belőle semmit. Megsiratták szegényt, mikor elment. És ez volt az első harmat a földön.

Az esti harmat.

Aztán jött a második ember.

Jött és ő sem látott meg semmit az erdőből. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és száraz ágakat gyűjtött. Száraz ágakat az élő, zöld, csodaszép erdőben. Az ő szíve sem nyílhatott meg. Jött, elment.

Gyűjtő-ember volt, abból a fajtából való. Gyűjtő ember.

Az angyalok megsiratták, még jobban, mint az elsőt.

És ez volt az erdőn a második harmat.

A hajnali harmat.

Búsan álltak az angyalok a tisztás közepén és sírtak. Siratták az embereket, akik nem látják meg a szépet.

Sírtak a fák is, sírt a Szellő. Sírtak a virágok és a tündérkék a virágokban. A patak is sírt, és a Csönd is.

És ekkor jött a harmadik ember. Jött, megállott a tisztás szélén, és meghallotta sírni az erdőt. Meglátta a virágokat, a fákat. Meghallotta a Csöndet és a patakot. És azt mondta halkan:

- Milyen szép… És abban a pillanatban lehullott a szívéről egy nagy, rozsdás lakat. Akkor kelt föl a Nap. Kacagó sugarai aranycsikókon nyargalták végig az erdőt.

Szempillantás alatt fölszáradt a harmat. Szétfoszlottak a ködök. Ragyogott a kék ég, ragyogtak a fűszálak. Egy sárgarigó éppen felröppent a legmagasabb fenyő tetejére, és vidámat, nagyot füttyentett. És erre egyszerre megszólalt minden madár. Kacagtak a virágok és kacagott a patak. Tündérek táncoltak a fák alatt, bukfencet vetettek örömükben a manók. A Szellő megcsiklandozta a fák leveleit, és fent a sziklán tavaszillatú madárdalokat énekelt a visszhang.

- Milyen szép! – mondotta még egyszer az ember.

Az angyalok pedig odaléptek hozzá, és nyitott szívének adták kincseiket.

Az égen fönt magasan, fehér felhőhajón a Jóisten ült maga.

Bárányfelhőket pöfékelt nagy, kék pipájából, és lemosolygott a földre. Így volt ez, kisfiam, így van azóta is.

Háromféle ember él a világon: Rontó-ember, Gyűjtő-ember és Látó-ember.

Te Látó-ember leszel, ugye?

Ha majd az erdőre kimégy, figyelve járj és lábujjhegyen. Ahogy a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett. Meghallhatod, ahogy a szellő a fák között oson, és a fák susogva beszélnek. És akkor már tudni fogod, hogy ezt a szellőt az angyal rázta elő köpenye ráncaiból. A manókat is hallhatod, ha jól figyelsz: surrannak, matatnak, topognak itt-ott a sűrűben. Sok dolguk van, hiszen tudod, ugye?

A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündér les rád. Figyelik, hogy Rontó-ember vagy-e. Azoktól félnek.De te Látó-ember leszel, és a tündérek azt hamar észreveszik. Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen rád kacagnak.

Akkor már a patakot is meghallod, mert neked mesél csodálatos meséket az erdőről. Csönd bácsi, az öreg, ő csak a fák közül vagy egy szikla mögül les rád. A vén, sánta boszorkányt szintén nem láthatod, mert elrejtőzik a legsötétebb sűrűség mélyére. Csak a mérges bogyókról tudhatod majd, hogy ott járt valahol.

Kacagsz vagy énekelsz?

A Napsütötte sziklacsúcson egy kék ruhás leányka ül, lábait lóbálja, és hangodra vidáman visszakacag. Te már tudod, ki ő. Csönd bácsi nagyobbik leánya és Visszhang a neve.

Menj bátran, minél mélyebbre az erdők közé. A fák alatt itt-ott még látod majd a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy az angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak ma is, mert annyi sok embernek marad még zárva a szíve a szép előtt.

De miattad nem sírnak már.

Mosolyognak, ha meglátnak jönni. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruháikat öltik magukra, és megdobálnak puha, láthatatlan illatlabdákkal. Minden olyan szép, puha, tiszta és illatos körülötted. Mint a mesében.

Csak mégy és arra gondolsz, hogy szép. Semmi mást, csak azt, hogy szép.

A virágok ahogy nyílnak.

A fák, ahogy susognak a szellővel.

A forrás, ahogy mesél.

És a madarak és minden.

És ahogy mégy, céltalanul, egyik tisztásról a másikra, valahol megleled az Angyalok Rétjét. Nem tudod, hogy ez az, mert az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit érzel, hogy csodálatos.

És megállsz.

És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek és kincseikkel megtöltik a szíved.

A legnagyobb kincsekkel, amik csak vannak az ember számára: a Jóság, a Szeretet és a Békesség.

Egy nagy, csillogó felhőn a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy, kék pipájából, és jóságosan alámosolyog.

Ha visszatérsz újra az emberek közé, a Rontó-emberek, a Gyűjtő-emberek közé, és ha gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonozd gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt, és az élet legnehezebb pillanataiban is derű és békesség lakik a szívedben: csak akkor sejtik meg, hogy az Angyalok Rétjén jártál, kisfiam.

Wass Albert: Karácsonyi mese

Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös szakállán olykor megcsillant a láng. Mi gyermekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan, és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen elénekeltük a Mennyből az angyal összes verseit. Ének után apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda. Kis idő múltával nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénemberhangján:

- Aztán tudjátok-é - kérdezte -, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony?

- Akkor született a Jézus Krisztus - felelte Margit húgom okosan új babaháza előtt térdepelve, s nagyapánk bólintott rá.

- Ez igaz - mondta -, mert hogy ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.



Köréje gyűltünk a szőnyegre, mindegyikünk valami új játékot cipelve magával, s figyelmesen lestük a száját, mert nagyapánk nagyon szép és érdekes meséket tudott ám.

- Hát az úgy volt - kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából -, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledőlte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van. Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett benne a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házat. Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget.


A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erősen az idő, mikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki:

"Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akinek még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája."

Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot.

A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabőr bundáért meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól. Az angyal nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem. Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfele a hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva.

Kiéhezett, sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta, vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől.

"Minek kínlódsz ezzel a fával? - kérdezte meg az angyal. - Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette."

"Jaj, lelkem, nem tehetem én azt - felelte az ember. - Asszonyom, s kicsi fiacskám van otthon, kik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok."

Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt.

Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban.

"Édesanyám, éhes vagyok..." - nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek. "

Miért nem eszed meg magad a többit? - kérdezte az angyal. - Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz."

"Az nem baj, ha én meghalok - felelte az asszony -, csak legyen mit egyék a kicsi fiam."

S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe.

A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt:

"Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megosztanám velük ezt a kis kenyeret, meg a helyet a tűznél!" Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez.

S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen alánézett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszűntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.

S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennünk lévő rosszat.

- Ez a karácsony igazi meséje - fejezte be nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsonyestén -, én pedig azért mondtam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és előítéletekből, s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert.

Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.

Maria Loley - A kis betlehemi csillag

Maria Loley : A kis betlehemi csillag

Karácsonyi mese felnőtteknek

A kis csillag a milliárdnyi többi között állt fenn az égen. Végtelenül messzi kis fehér pont volt csupán. Senki sem vette észre - éppen ez volt bánata. Hajnalban nem az ő fénye világított a legerősebben, nem ő volt az Esthajnalcsillag.

A Nagy Medve sem ő volt, de még csak a gyeplő sem a Göncölszekér rúdjánál.

Amikor látta, hogy a betlehemi istálló feletti csillag milyen erősen fénylik, ezt gondolta:

- Én is szeretnék egyszer így világítani! Egyszer ott állni az istálló felett, ahol a gyermek megszületett!

De a Föld nagyon távol volt. A gyermek a jászolban mégis meghallotta kívánságát. És a sok-sok más csillag között a kis csillagot is meglátta.

Ezután a következő történt: a kis fehér pont lassan kezdett kiválni a Tejútból, és süllyedt mélyebbre, egyre mélyebbre. Ahogy egyre ereszkedett, úgy lett mindig nagyobb és nagyobb. Már olyan nagy lett, mint egy kéz, öt sárga csóvaszerű nyúlvánnyal. Úgy nézett ki, mint egy igazi csillag. És ekkor nagy csöndben leereszkedett egészen az istállóig.

Odacsücsült a jászol szélére, de kissé ijedtnek látszott. Mária, aki éppen aludt, csodálkozott, hogy egyszerre mégis milyen világos lett.

- Karácsony van - mondta a gyermek a csillagnak -, kívánhatsz valamit. Tudom, hogy van egy nagy kívánságod.

A kis csillag látta a gyermek arcát, amint éppen rámosolygott.

- Nincs semmi kívánságom - mondta a kis csillag, egyáltalán nem szerénységből. Valóban elfelejtette, amit korábban oly nagyon kívánt magának.

- Egyet szeretnék csak - mondta ki végül. - Hadd maradjak itt, a közeledben, ahol téged láthatlak. Mindig melletted szeretnék lenni. Maradhatok?

- Igen - válaszolta a gyermek.

- De csak úgy maradhatsz velem, ha elmész. El az emberekhez, akik itt laknak a Földön. S ha elmondod nekik, hogy láttál engem.

- Az emberek nem fogják megérteni az én nyelvemet, s nem fognak hinni nekem - mondta a kis csillag.

- És ... hogyan jutok el hozzájuk? Mind a házukban vannak. Az ajtók zárva, s olyan hideg van.

- Épp azért, mert hideg van, neked kell odamenned és felmelegítened őket. Az ajtók? Én magam fogom azokat kinyitni. Én is ott leszek azoknál az embereknél, akikhez te elmész.

A kis csillag hallgatott. Még kisebbnek érezte magát, mint korábban.

Amikor a gyermek látta, hogy a csillag szomorú, rámosolygott:

- Ha rászánod magad, ajándékozok neked valamit. Minthogy öt csillag-ágad van, öt dologgal ajándékozlak meg téged.

Ahova elmész, ott mindig világos lesz.

Az emberek meg fogják érteni beszédedet.

Meg tudod majd érinteni a szívüket.

A szomorúakat fel tudod majd vidítani, s végül a békétleneket ki tudod engesztelni.

- Megpróbálom! - mondta a kis csillag.

Ahogy indulni készült, érezte, hogy a fényből, amely a gyermeket körülvette, egy kevés ő mellé is szegődött. Egy kevés a melegségből és az örömből s az ő békéjéből.

A istálló fölötti kis csillag továbbra is apró és fénytelen maradt, láthatatlanul vándorolt a Föld fölött. Vitt viszont egy titkot magával, amelyről a többi csillag semmit sem sejtett: rá mosolygott a gyermek, s őt küldte útra. Hitet adott neki, hogy miért, alig tudta felfogni.

Épp hogy elindult, egy kunyhóhoz ért. Egy öregasszonyt talált ott, az asztalra könyökölve. Alig vette észre, olyan sötét volt a házban.

- Jó estét! - köszönt a kis csillag.

- Sötét van itt nálad. Bejöhetek?

- Nálam mindig sötét van - mondta az öregasszony.

- Még akkor is, ha fényt gyújtok. Vak vagyok. De kerülj beljebb, akárki vagy is.

- Köszönöm - mondta a kis csillag, s leült az asztalhoz az asszony mellé. S amint ott ültek, a csillag elmesélte hosszú útját az égből, s azt, amit Betlehemben átélt. Olyan szépen mesélt, hogy az asszony azt mondta:

- Mintha én is látnám a gyermeket a jászolban. De hát én vak vagyok, s a gyermek is messze van. Ha nálam maradsz, akkor világosabb lesz. Maradj nálam, akkor nem leszek annyira egyedül.

- Te már soha többé nem leszel egyedül - mondta a csillag.

- A gyermek fénye most már mindig nálad marad! De milyen különös is ez a fény: csak akkor tudod megtartani, ha tovább ajándékozod.

- Értem - mondta az asszony.

Miután elbúcsúztak, az asszony bezárta kunyhója ajtaját, s elindult a mezőkön keresztül. Úgy ment, mint bárki, aki lát. Az úton előtte ott volt a fény. Az a fény, amit a világtalanok is látnak.

A kis csillag boldog volt. Még sok ajándékot kellett szétosztania, s a karácsonyestnek sem volt még vége.

De nem ért a dolga végére. Még ma is ott vándorol a Föld fölött.

Esténként a csillagos égen meg tudom neked mutatni, hogy valamikor hol volt. De hogy ma hol van, azt nem tudom.

Azt viszont tudom, hogy azokhoz mind elmegy, akik kívánnak valamit. Az asszony azt kívánta, hogy csak annyira lásson, hogy útra tudjon kelni. De maga a kis csillag is, ma is még csupán egy kis fehér pont lenne az égen, ha nem lett volna egy nagy-nagy kívánsága.

(Fordította Szende Ákos)