Egy kis mitológia / Istenek - Istennők
Hekaté:
az antik görög népies babona rémítő szellemeinek egyike, félelmes istennő, kinek alakja a Kr. e. V. sz.-ban már a műveltebb körök tudatába is eljutott, úgy hogy lassanként a nagy olimpuszi istenekhez hasonló elterjedésű kultusza volt. Perses és Asteria leányának mondták s őt tekintették az ijesztő szellemek és kísértetek királynőjének, ki a föld mélyében lakik s onnan fel-feljön tőrrel, korbáccsal kezében, kutyafalkától kísérve, hogy ijessze az embereket, vagy pedig felküldi a kísérteteket, hogy pusztulást, betegséget, őrültséget hozzanak az emberekre, vagy rossz álmokat okozzanak stb. Különösen a hármas út- keresztezéseken reszketett nagyon a babonás ember s ezért ily helyeken Hekaténak áldozatokat mutattak be s kápolnákat emeltek neki. Mint a gonosz szellemek úrnője, Hekaté fékezni is tudja félelmes működésüket s ezért mindenfajta nyavalya ellen, de különösen a titokzatos epilepszia ellen, melyet gonosz démonok behatásának tulajdonítottak, tőle kértek segítséget. Aki varázserővel befolyást igyekezett szerezni valakire, így pl. aki szerelmi bájitallal valakinek a szívét akarta meghódítani, Hekaté nevében űzte a varázslatot, de viszont aki valamely vélt igézettől meg akart szabadulni, az is tőle várt oltalmat. A hold titokzatos, sejtelmes fényében Hekaté titokzatos alakját látták s ezért sok helyen egyenesen mint holdistennőt tisztelték. Valamely eddig még nem tisztázott módon Hekaté már igen korán Artemis istenasszonnyal azonosíttatott, úgy hogy Hekatét is szenvedélyes vadásznőnek tekintették, ki a maga szellemhadával vad rohamban száguld végig a földön. Ebben az alakban Hekaté képzete a középkor démonológiájában is szerepel. A képzőművészetben - talán a hármas keresztútra való célzással - vagy hármas testűnek ábrázolták, vagy úgy alakították, hogy törzséből 3 fej nő ki.
[Révai nagy Lexikona]
Káli
a „fekete”, hosszú vörös nyelvű, félelmetes pusztító istennő. Ellenségeit megeszi, szeme vérben forog a vérengzés és a harc iránti vágytól, nyaka körül koponyákból visel láncot. Káli az összes hindu istenek közül a legfélelmetesebb. Azok félik ezt a rendkívül erőteljes indiai istennőt, akik nem értik a születés, halál és újraszületés természetes ciklusát. Káli az Anyatermészet megtestesülése, aki természetes viharaival és tüzeivel előzi a régit, hogy termékennyé tegye a talajt az új termés és élet számára. Káli jelszava: végezzük el a dolgokat. Nagy erejű szövetségese mindazoknak, akik szólítják. Mint a bölcs anya, kényelmi zónádban tart, hogy a legtöbbet hozhasd ki magadból.
Amor, köznyelvi alakjában Ámor,
római mitológiai alak, a szerelem istene, más néven Cupido (latinul: vágy). Mai, köznyelvi alakjában, részben köznevesülve a szerelem jelképe. A róla szóló történetek szinte részletről részlete egyeznek a görög Erósz legendáival. Mars és Venus gyermekeként jött a világra. Nevelőapja maga Jupiter volt.[1] A mítosz szerint ő a legifjabb és legszebb isten, akinek fegyvere egy kis kézi íj. Akit az ebből kilőtt vesszők eltalálnak, az nem fizikailag sebesül meg, hanem szerelembe esik. Ő maga egy halandó lányba, a csodaszép Pszichébe szeretett bele, és feleségül is vette. Apuleius kettejükről szóló történetében Psziché kíváncsiságának engedve belenézett Venus szelencéjébe, és ettől mély, styxi álomba zuhant. Amor nyilaival leszedte feleségéről az átkot, és kérésére Jupiter istenné emelte Pszichét, hogy a szerelmesek mindörökre házasok maradhassanak.
Hádész
Hadés vagy Aidóneus, a láthatatlan isten, mélyen a föld alatt uralkodik, örök elszigeteltségben az istenek és az élők világától. Az ő sisakja láthatatlanná tesz, az ő birodalmába nem hatol napsugár, a földrengés idején maga Hadés is retteg, hogy felszakad a föld, és birodalma feltárul az élők szemei előtt. Más hagyományok szerint nem függőleges irányban – mélyen a föld alatt –, hanem vízszintes irányban – a messze nyugaton, amerre a nap lenyugszik – kell azt a mérhetetlen távolságot elképzelni, mely a holtak birodalmát az élőktől elválasztja. A kétféle elképzelés sokszor keveredik egymással, anélkül, hogy az ellentmondások kiegyeztetésére gondolnának: a halál nagy titkaival szemben sokkal tehetetlenebbnek érzi magát a hivő, hogysem az ellentmondó képzetek ellenőrzésére vállalkozni merne. Az alvilág bejáratát különböző helyi hagyományok a föld különböző nyílásaihoz, mély szakadékokhoz, sötét tavakhoz fűzték, némelyek szerint Lakedaimón déli hegyfokánál, a Tainaronnál van ez a bejárat, mások szerint „ahol a madár sem jár”: az alsó-itáliai Aornos („madártalan”, latinosan: Avernus) tónál.
A MÚZSÁK
A görögök a költészetet a Múzsák ajándékának, a mítoszt a Múzsák által kinyilatkoztatott igazságnak tekintették. Kezdjük hát a görög mitológia részletes ismertetését a Múzsákkal, mint ahogy a görög mitológia két nagy meghirdetője, Homéros és Hésiodos is a Múzsákkal kezdték éneküket. A kilenc Múzsa nevét már Hésiodos is felsorolja, de csak későbbi hagyomány osztotta ki közöttük így a szerepet: Kleió (latinosan: Clio) a történetírás, Melpomené a tragédia, Thaleia (Thalia) a vígjáték, Euterpé a zene, Terpsikhoré a tánc, Erató a szerelmi költészet, Kalliopé az eposz, Urania a tudomány, főleg a csillagászat, Polyhymnia a himnusz-költészet istennője. Hésiodos a Helikónon találkozott velük, de - Homéroszszal egyetértésben - olymposiaknak is nevezi őket. A Parnassos hegyén is jelen vannak, ahol a kastaliai forrás vize részesítette a költészet és a jóstehetség adományában azt, aki ivott belőle. Észak- Görögországban a Pindos hegyén és a Tempé-völgyben tanyáznak, meg a Tempé-völgy közelében, Pieriában, amiért Pieriseknek (Pieridáknak) is hívják őket. Általában a hegyekben, a kristálytiszta források és szépvizű folyók vidékén, a természet ihlető közelségében laknak, s templomaik is rendesen a városon kívül állnak. Szent fájuk a babér. Szent állataik a méh és a kabóca vagy éneklő sáska (görögül tettix, latinul cicada). Maguk is rajzó méhek alakjában vezetik az ión gyarmatosokat új hazájukba, és méhek hozzák el a Múzsák ajándékát, a mézédes hangot, a kiválasztott gyermeknek a Pindaros-legendában.
A Múzsa megszólítása (latinul: invocatio) a poétika szabályai által megkövetelt kezdete maradt az eposznak szinte napjainkig. Homérosnál ez még bizonyos mértékig vallásos igény volt; szerinte a költő szavaiban a Múzsa nyilatkozik meg, az istennő énekli Akhilleus haragját, a Múzsa énekel a sokat tapasztalt Odysseus bolyongásairól. A költőt a Múzsával, vagy a Múzsákkal szemben (mert néha csak egy, másszor három vagy hét, de legtöbbször kilenc Múzsáról beszélnek forrásaink) alázatos magatartás kötelezi. A Múzsák istennők, Zeus leányai, az Olympos boldog lakói közé tartoznak. Mindenütt jelen vannak és mindent tudnak, míg a halandó emberek csak távoli hírt hallanak, és semmiről sem volna világos tudásuk a Múzsák nélkül. Homéros említi Thamyrist, a thrák énekest, aki a Múzsákkal merészelt vetélkedni, s ezek büntetésből elvették isteni hangját, némává tették. Maga Homéros úgy érzi, hogy hiába volna tíz nyelve és tíz szája, akkor sem tudná elsorolni a Trója alatt táborozó görög hajókat, ha az olymposi Múzsák, az aigistartó Zeus leányai nem idéznék fel az emléküket. Homályos emlékek ködös és gomolygó hátteréből csak a teremtő ihlet pillanatában emelkedik ki élesen elhatároló vonalakkal, félremagyarázhatatlan világossággal az alkotás, Mnémosyné az "Emlékezet, Hésiodos szerint anyja a Múzsáknak. A görögök a Múzsák jelenlétének tulajdonították a költői ihlet szubjektív érzésével velejáró biztonságot : a megtalált - és nem kitalált - kép, az egyedül lehetséges és semmi mással nem pótolható szó kielégültségét. Ez a meggyőződés ad az ihletett költő szavának feltétlen hitelt. Ezért szent ember a költő, akire bűn kezet emelni, s a költő tevékenységének ilyen felfogása mellett egyre megy, hogy autodidaktának, vagy az isteni kijelentés puszta eszközének tekinti-e magát.
Erisz
Erisz a viszály istennője a görög mitológiában. Bízvást állíthatom, hogy neve a jobb körökben nem ismeretlen, hála Homérosznak és néhány lelkes bölcsész-tanárnak. Azt azonban kevesen tudják, hogy nevezetes almás csínye előtt Erisz mi mindennel foglalatoskodott. Erisz születésének napja ugyanúgy virradt föl az Olümposzon, mint az összes többi. Sőt, talán még egy kicsit fényesebben, hisz jeles napra -- Kronosz elűzetésének évfordulójára -- ébredtek. Az ünnepről Héliosz nem feledkezett meg, ezért legfényesebb koronáját tette fejére és legjobb lovait fogta szekere elé. De fölöslegesen fáradozott -- már jól benne jártak a délelőttben, és az Olümposz még mindig néptelen volt. Aztán az istenek kezdtek előszállingózni, de abban sem volt köszönet. Szinte mindenki morcos volt, és jó példával természetesen most is a főisteni házaspár járt elöl. Mint kiderült, a reggeli lakománál már megint összekaptak az isteni pohárnok személyét illetően. Héra követelte lánya, Hébé azonnali beiktatását, Zeusz viszont nem volt hajlandó lemondani szeretett Ganümédészéről. A vita kezdett elfajulni. Zeusz és Héra egymással szemben állt és válogatott szitkokat vagdosott egymás fejéhez, ami rendkívül mulatságos lehetett volna (már számtalanszor előfordult ilyesmi, és az Olümposz urai mindannyiszor sziporkázó fantáziáról tettek tanúbizonyságot egymás jelzőit illetőleg), ha nem tűnik halálosan komolynak. De annak tűnt, és különben sem volt senki nevetős kedvében, úgyhogy az istenek csak álltak körben és hallgattak. Egyszerre aztán Zeusz és Héra is elhallgatott, aztán pontosan egyszerre ugyanannak az átoknak rettenetes szavaival estek egymásnak. Ahogy a hangok elhagyták ajkukat, szavaik mintha testet öltöttek volna, zöldesszürke füstként gomolyogtak elő torkukból. Ettől az isteni pár megrémült és elnémult -- de már túl későn, a két füstkígyó összetalálkozott, sűrűsödni kezdett, és kis idő múltán hús-vér istennői formát öltött. Az istenek megkövülten álltak. Valamennyien döbbenten nézték a rosszindulatúan villogó szemű, kígyószájú jövevényt. Hangja a varjú károgásához hasonlított, ahogy e szavakat mondta: -- Örülök, hogy itt lehetek köztetek. Köszönöm, hogy parancsomnak engedelmeskedve megidéztetek. A nevem Erisz, szolgálatotokra. Az olümposziak nem találták hangjukat. Zeusz is csak percek múlva tudott megszólalni. -- Te szítottad köztünk a viszályt, láthatatlanul is? És még azt állítod, szolgánk vagy? Nos, akkor bizonyítsd be -- halld a parancsomat! Takarodj országom közeléből, és addig vissza se térj erre a környékre, amíg valami istenekhez méltó szép ajándékot nem találtál, amivel talán ki tudod engesztelni egyszer jogosan haragvó szívünket!
Erisz meglepődött ezen a határozott föllépésen. Hosszú pályafutása során még sosem találkozott ilyennel, ezért -- varietas delectat -- elhatározta, hogy engedelmeskedik. Alázatosan motyogott valamit, majd utat tört magának a tömegben, és hamarosan eltűnt az olümposziak szeme elől. Az istenek azt remélték, örökre eltávozott, és ebben a reményben életük nemsokára visszazökkent a normális kerékvágásba. Erisznek azonban esze ágában sem volt örökre elbujdosni. Feltett szándéka volt, hogy keres valami szép ajándékot, azzal visszajön, és attól kezdve élete végéig az Olümposzon zavarog tovább. Ment tehát, mendegélt, arrafelé, amerre legközelebb sejtette Zeusz birodalmának szélét.
Nem is csalódott -- hamarosan idegen nyelvű emberek közé ért, akik idegen istenszobroknak hódoltak. Erisz, aki vakon bízott a Fatumban, nem állt meg, hogy kutasson az ajándék után. Azt remélte, hogy majd a Sors útjába sodorja, ezért megállás nélkül vándorolt. Az idő kezdett hidegre fordulni. Hamarosan az első hó is leesett, de Erisz csak ment tovább.
Egyik éjszaka aztán különös városba ért. Első ránézésre semmi szokatlant nem lehetett látni rajta, mégis valahogy furcsán érezte magát, ahogy utcáin gyalogolt. Erisz egy kis nézelődés után rá is jött, miben áll a város rendkívülisége: hóval borított fáin ezüstösen csillogtak a levelek, pedig elvileg réges-rég le kellett volna hullaniuk. Egy külvárosi, omladozó ház kertjében egy különösen nagy és szép fa állt. Erisz elhatározta, hogy közelebbről is megnézi ezt a csodát. Ahogy belépett a kertbe, az ámulattól földbe gyökerezett a lába. A fán alma lógott, amely, mintha sárga dérrel lett volna kiverve, aranyosan szikrázott a Hold fényében. Erisz úgy érezte, hogy ez égi jel, ezt a télen termő csodaalmát kell odaadnia Zeusznak, hogy megbékéljen.
Oda is ment a fához és leszakította gyümölcsét. Ettől a levelek mintha nyugtalanul megmozdultak volna -- de csak egy pillanatra, aztán újra minden csöndbe borult. Erisz, kezében a kinccsel hazafelé indult, és szerfölött csodálkozott, hogy az alma még meleg kezében sem veszít keménységéből. Reggelre kelve aztán látta, hogy nemcsak a holdfény játszott vele, hanem az alma valódi arany.
Ennek a felfedezésnek olyannyira megörült, hogy futásnak eredt, és kis idő elteltével el is érte az Olümposz lábait. Mivel mindenkit meg akart lepni, titokban lopódzott föl a hegyre és előre örült a fogadtatásnak. Csakhogy fölérve mást tapasztalt -- senki ügyet sem vetett rá. Mivel Erisz nem tudhatta, hogy az ilyen varázsalmák megtalálójukat láthatatlanná teszik, amikor csak hozzájuk érnek, természetesen sértésnek értelmezte, hogy senki sem vesz róla tudomást. Hát még amikor a megérkezése utáni harmadik napon az összes isten Thetisz és Péleusz lakodalmát ülte!
A viszály istennője rettenetes haragra gerjedt, amiért őt nem hívták meg, és szörnyű fondorlatot agyalt ki az ünnepség elrontására. Az almára ráírta, hogy "A legszebbnek" és az ünnepi asztalra gurította.
Ahogy az alma elhagyta a kezét, egész alakja kibontakozott a semmiből, és minden isten meglepetten fordult felé. Mikor azt kérdezték, hol bujkált eddig, azt hitte, alakoskodnak csupán és az almára mutatva sértődötten elvonult. Az istenek pedig megnézték az almát, majd a három legszebb Erisz tervének megfelelően hajba is kapott rajta, amitől aztán lett akkora viszály, amekkorát azóta se látott a föld, és amelynek gyümölcse -- sok-sok viszontagság után -- Róma megszületése, amelyet már jóval előttem Homérosz és Vergilius megénekelt.
Erisz / 2
Nüx leánya, a viszály istennője. Ahol megjelent ott hamarosan viszály robbant ki, s Enüóval együtt elkísérte Arészt az ütközetekbe és csatákba, mindenütt viszályt szítva. Csak a Kérek, Arész és saját gyermekei kedvelték, mindenki más gyűlölte. Ő volt az, aki Péleusz és Thetisz lakodalmán egy aranyalmát dobott a mulatozók közé „a legszebbnek” felirattal, amelynek nyomán kiinduló vitából tört ki a trójai háború.
Gyermekei közül Átét és a Litákat Zeusztól, a többi gyermekét Léthét, Ponoszt, Limoszt, Horkoszt, Algoszt, Pszeudoszt, Hüszminét, Makhét, Phonoszt, Androktasziát, Neikét, Lógoszt, Amphillógiát és Düsznomiát pedig magától szülte.
